Sosem akartam tipikus feleség lenni.

A barátnőm apukája így köszöntött fel a 25. születésnapomon: "Ha boldog életre vágysz, akkor bele kell húznod a keresésbe, különben elfogynak a rendes, tisztességes kérők. Nézd meg a Julit: egyetlen öröme a két macskája. Vagy te is ilyen megkeseredett vénlányként akarod végezni?" Persze nem pont ezekkel a szavakkal fogalmazott, de ez volt a lényeg.

Túl sok a negatív példa...

Mert persze, mindenki arra vágyik, hogy megtalálja a párját, a másik felét - akivel cinkostársak, barátok és szenvedélyes szeretők lehetnek. Sajnos azonban sokan csak kergetik ezt az illúziót, és közben úgy tesznek, mintha részesei lennének egy harmonikus kapcsolatnak.

Látok magam körül olyan nőket, akik nincsenek összhangban magukkal, mert mindig azt kell tenniük, amit elvárnak tőlük. Kompromisszumot kötnek - egzisztenciális okból, félelemből, de főleg azért, mert képtelenek egyedül lenni. Teljes mértékben kiszolgálják a férjüket, akik esténként csak tespednek a tévé előtt, vedelik a sört, és néha odamorognak egyet-kettőt. Ezeknek a nőknek mégis fontosabb, hogy jó feleségek legyenek, és - legalább látszólag - kiegyensúlyozott házasságban éljenek, még akkor is, ha ezért teljesen fel kell adniuk önmagukat.

Ám azt is tudom, hogy vannak olyan kapcsolatok, amelyek nem így működnek. Csak a sok melléfogás és átverés után már nagyon nehéz hinni, és bízni az emberekben - és saját magamban is. Ezért az összes lehetőség közül mindig a legrosszabb végkimenetel jelenik meg a lelki szemeim előtt.

Be kell, hogy valljam: talán keménynek és erősnek tűnök a fentiek alapján, de belül mindennap meghalok egy kicsit. Mert pokolian hiányzik a fellegekbe repítő érzés. Minden hiányzik, amit egy férfi adhat egy nőnek. Még mindig hiszek az érzelmekkel lüktető szeretkezésekben, a hajnalokig nyúló beszélgetésekben, a közös nevetésekben. Hiszem, hogy olyan ember lesz a társam, akivel kölcsönösen támogathatjuk és inspirálhatjuk egymást. Akivel együtt alkotunk új egységet.

Nyitókép: Shutterstock