Nem, nem akarom ezredszer is elmondani, hogy legyél önmagad. Az érdekel, hogy annak, akit állítólag szeretsz, hagyod-e, hogy önmaga legyen? Mert bizony kellene, de lehetséges ez egyáltalán?
"Ha valakit önmagáért szeretnek, az ritka kivétel. A szerelmesek többsége belelát a kedvesébe valamit; önmagát vagy önmaga jobbik énjét." - olvastam egy Sisiről szóló könyvben, miközben ültem az úriasan szalonnak nevezett szobámban, az egyetlen kanapémon, és spanyol vörösbort kortyolgattam.
Talán néha én is azt képzelem, hogy az vagyok, aki nem is lehetnék - hiszen nincsenek is hatalmas szobáim, de még Spanyolországban sem jártam soha. Azon gondolkoztam, hogy ha én szeretem saját magamat egy olyan világban elképzelni, ami nem is létezik - csak azért, hogy néhány lopott pillanatra tökéletesnek tűnjön az életem -, akkor vajon a párom tulajdonságait is ki szoktam színezni? Hiszen ő sem tökéletes - ahogyan egyik ember sem. Képes vagyok elfogadni olyannak, amilyen, és közben egy cseppet sem próbálom megváltoztatni?
Hihetek abban, hogy majd idővel pusztán a szeretet által egymáshoz idomul a gondolkodásmódunk és a viselkedésünk, ahogy a testünk összeszokik éjszakáról éjszakára? Ugyan, nevetséges! Aki ezt mondja, az hazudik. Mert ha már csalódtál életedben, akkor tudod, hogy nem mindig azt kapod, amit remélsz. Éppen ezért megpróbálod felvértezni magad, és előre kiszűrni és eltüntetni a neked nem tetsző dolgokat. Hány nő tiltja el a férjét, párját barátnőktől, barátoktól, lájkolásoktól, üzenetektől?
Semmi cigi, semmi pia, kártya - a bulik pedig végképp tiltólistásak.
És szeret. Egy ideig. Amíg rá nem jön, hogy nem ez kell neki. Mert tudod, mi történik akkor? A jelenség neve: elmúlik a rózsaszín köd. Ez történik. Észreveszi, hogy nem is az vagy, akinek hitt téged, mert meg akarod változtatni. Pedig te csak jót akartál volna. Legalábbis azt, ami szerinted jó...
Gondolatban felöltöztetted egy pompás, "kurvajólnézelkibenne" ruhába, és a külön bejáratú szőke hercegednek akartad látni. És a tökéletes férjnek, apajelöltnek vagy bárminek, amiről titokban álmodozol - miközben lehet, hogy a közelében sem volt ennek. Egy szűrőt tettél a szemed elé, amin keresztül nézted, és nyomogattad a "fényesség" funkciót felfelé - mert azt akartad, hogy elvakítson. Beleláttál valakit, aki nem is létezett. Talán ő is beléd. Talán minden szerelmespár ezt teszi.
De ha így van, akkor mondd meg őszintén: te nem is önmagáért szeretted, ugye? A fejedben megfilterezted, és meg akartad változtatni a valóságban. Aztán egyszer csak lehullott a lepel. Azt mondta, nem megy. Vagy te mondtad. Elmúlt. Mert nem is tudod, hogy ki volt ő valójában.
Cenzúráztad, és talán pont a lényeget takartad ki. Ez volt a hiba. Nem szabad sürgetni a dolgokat. Idővel mind változunk, mert ez az élet rendje. Mert ahogy történnek velünk a dolgok, úgy hagyunk magunk mögött régi szokásokat, felejtünk el megunt játékszereket, és valaki olyanná válunk, aki biztosan több valamivel, mint akik eddig voltunk.
Alkalmazkodunk ahhoz, akivel együtt élünk, dolgozunk, naponta beszélünk. Pont olyan természetes ez, mint az, hogy levegőt vesszünk. Megvan a maga üteme és rendszere. Mert ha valaki megpróbálna beleszólni abba, hogy mikor lélegezhetsz, annak súlyos következményei lennének, nemde? Az emberi természet is ilyen, csak némi külső behatásnak nem közvetlen velejárója a halál. De ha szánt szándékkal, erőszakosan meg akarsz változtatni valakit, biztosan megölsz benne valamit. Legvalószínűbb, hogy az irántad érzett szerelmét.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.