A szülő is ember. Ezt gyerekként nehéz volt elhinni, hiszen a felnőttek olybá tűntek, mint a félistenek, akiknek a szava szent. Ha kértek valamit gondolkodás nélkül csináltam, ha pedig rám dörrentek, úgy éreztem összedől a világ. Aztán egyre idősebb lettem, felnőttem, ám korántsem érzem magam „félistennek".
Nagyon szófogadó gyerek voltam és soha meg sem fordult a fejemben, hogy akárcsak egy percre is megkérdőjelezzem azt, amit a szüleim vagy úgy általában a felnőttek mondanak.
Jól emlékszem, hogy számomra a felnőttek szava szent volt, s úgy véltem, amit ők mondanak, az úgy is van. Tévedhetetlenek, feddhetetlenek, tökéletesek.
Azóta én magam is felnőttem, anyává váltam és ekkor jött az igazi felismerés, hogy
a szülők nemcsak, hogy emberek, de bizony van egy titkos életük is,
amelyet a gyermeke nem ismer. A férjemnek és nekem legalábbis tuti, hogy van, ám néha lefülel minket a csemeténk...
Anya, ilyet nem mondunk!
Egyértelmű, hogy a mi családunkban nincs csúnya beszéd! Ahogyan egyetlen gyerekes családban sem, ugye :)? A „buta" hallatán haragosan szoktam nézni, de sajnos az oviban egyéb nemkívánatos kifejezésekkel is bővült a gyerkőc szókincse, amelyeket nagy gonddal próbálok kigyomlálni a szótárából. Ha kell bizony a vacsora előtti mesenézést is megvonom, amennyiben a többi pedagógiai eszköz csődöt mond. Szóval erre tényleg nagyon figyelünk. Legalábbis akkor, amikor a család legkisebb tagja ébren van. De mint mondottam volt, a szülő is ember, én meg főleg annak tartom magam. Így egyik este, amikor a kicsi álomra hajtotta a fejét, elkezdtem ecsetelni a férjemnek, mennyire elegem van a bürokráciából, és hát – mit tagadjam - kicsúszott a számon egy „hülye", amelyet gyorsan követett egy ennél is cifrább szóösszetétel.
A gyerek alszik, no para – gondoltam, ám éppen csak megfogalmazódott ez a nyugtatás bennem, amikor a gyerekszoba résnyire nyitott ajtajánál megjelent egy szőke fejecske, majd ellentmondást nem tűrő hangon, csak annyit közölt mérgesen: Anya, ilyet nem mondunk! Különben nem lesz este mese! (Hupsz, azt hittem már alszol...)
Anya, mi ez a szag?
A káromkodás mellett nálunk a nassolás sem divat. Igyekszünk sok zöldséget és gyümölcsöt enni és hála az égnek, a gyermekünk is vevő erre a furcsaságra. A csoki a legritkább vendég nálunk és ropi, chips sincs soha – kivétek, ha vendégek jönnek hozzánk.
Persze azt nem tudja a négyévesünk, hogy fenn, a magasban, ahol ő nem éri el, létezik egy nasiszekrény.
Szégyen ide, gyalázat oda, ha a gyerkőc álomra hajtja a fejét, bizony előfordul, hogy az esti filmnézéshez, elpukkan egy chipses zacskó, de található még a polcon maradék csokinyúl, meg persze a személyes kedvenceim: banános csoki és vaníliás karika.
Egyik nap a férjem olvasta az esti mesét a kisfiunknak, én meg elköszöntem tőle egy cuppanós puszival, és kivonultam a nappaliba. Pakolásztam kicsit, majd elkapott az olthatatlan vágy, hogy nassoljak némi banános csokit. Ki is nyitottam a dugiszekrényt és bevágtam hirtelen hármat is belőle. Épp csak lecsúszott az utolsó falat a torkomon, mikor a gyerekszobából vékonyka hangot hallottam: Anyaaaaaaa! Kérek szépen még egy pusziiiiiiit!
Becsuktam a szekrényt, nagyot nyeltem és gyerekágyhoz siettem. A kisfiam átölelte a nyakamat, nyomott egy hatalmas cuppanóst az orromra... ám nem engedett el, hanem továbbra is a nyakamat fogva szimatolni kezdett, majd hirtelen megfogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett: Anya, mi ez a szag? Csak nem csokit ettél? – kérdezte számonkérő hangon. (Erre most mit mondjak?)
Anya, miért vagy fáradt?
Bevallom, mi rendszeresen „lepasszoljuk" a gyermekünket a nagyiknak. A járvány előtt havonta-kéthavonta egy estét biztosan valamelyikünk anyukájánál töltött a kisfiunk, mi pedig elmentünk vacsorázni, moziba vagy találkoztunk a barátainkkal. Ilyenkor az sem ment ritkaságszámba, ha nyakunkba vettük a várost és hajnalig táncoltunk az éjszakában vagy beszélgettünk, szórakoztunk valamelyik baráti párnál. Ezeken az estéken ismét csak férfit és a nőt voltunk, nem anya meg apa és bizony jólesett újra és újra megerősíteni magunkban és egymásban, hogy van élet a napi rutinon és szülői feladatokon túl is.
Az egyik átmulatott éjszaka után meglehetősen fáradtan ébredtük és indultunk a kisfiunkért a nagymamához. Csemeténk kitörő lelkesedéssel fogadott minket, mi azonban kevéssé örültünk a hangos csatakiáltásoknak és a kisautók koccanásának... A sokadik kurjantás után megsimogattam a fiam fejét és elfúló hangon megvallottam neki, hogy örülnék, ha nem kiabálna, mert kissé fáradt vagyok, és nem esik túl jól. Mire ő: Anya, miért vagy fáradt, amikor egész este pihenhettél? ( A kérdés jogos)
Volt már olyan, hogy lefülelt a gyerek?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
