Voltam túlságosan vagy nem eléggé, de pont jó sosem

Abban a világban, ahol egyszer megdicsérik, másszor visszataszítónak találják ugyanazt a tulajdonságodat, nagyon erős lábakkal kell állni a földön ahhoz, hogy ne kerülj padlóra. Sok ember, sok ellentétes visszajelzés, de csak egy a közös: nem vagy elég jó, mert egyik sem dicséret: sem a „túlságosan", sem a „nem eléggé".

Gyorsabban hozunk ítéletet egy másik emberről, mint ahogy a gyorséttermekben elkészül egy menü. A mai világban, ahol már holnapra húzhatunk magunknak jobbra egy másik embert, sokkal fontosabb az első benyomás, mint valaha, mert itt tényleg nincs második esély, vagy legalábbis nem sokszor. Úgy tűnik nekem, hogy a bőség zavarában sokkal egyszerűbb mindig keresni egy másikat, mint megadni valakinek az esélyt a megismerésre. Velem pedig eddig még mindig volt valami baj, nem állítom, hogy nem jogosan: egyszer az, hogy túlságosan, másszor pedig az, hogy nem eléggé. Pont jónak kellene lenni, de az nem olyan könnyű. De az én véleményem az, hogy a túlságosanok és a nem eléggék egyensúlyozzák ki a mérleg nyelvét, ezek adják meg valakinek az egyéniségét, és ettől kellene egyszer valakinek majd pont jónak lennem. Ahhoz azonban idő kell, hogy ezt felismerjük, és ez az egy, amit nem szánnak az emberek egymásra.

Van azonban rengeteg elvárás mindkét oldalról, amiknek ha elkezdünk megfelelni, azon nyomban fel is adhatjuk magunkat. Míg kompromisszumokra természetesen szükség van, kifordulni senki nem tud önmagából, és én nem is szeretnék. Hosszú út vezetett addig, míg elfogadtam és megismertem magam, és megtanultam szeretni a gyengeségeimet is, mert ugyebár az erősségeinket könnyű. Sokszor végighallgattam, hogy túl okos vagy túl buta, túl hangos vagy túl halk, túl kacér vagy túl szerény, vagy éppenséggel túl önálló vagyok.

Forrás: Shutterstock

Annak hisznek, aminek látni akarnak, és valószínűleg az életem különböző helyzeteiben külön-külön mindegyik voltam már és még leszek is, és a véleményem szerint ez így van jól. Nem lehetünk egyféle robotok, és habár én is tudtam volna mit mondani az aktuális kritikusnak, inkább csak elköszöntem. Gyökeresen megváltozni ugyanis egyikünk sem fog, főleg nem olyasvalaki szavaitól, aki érezhetően az önbizalmunkat akarja inkább rombolni. Ha őszinték vagyunk, vagy inkább nem hallgatunk, mindig jót teszünk? Vagy csak megveregethetjük a vállunkat, hogy márpedig mi mindent elmondtunk, nem lehet kérdés, miért nem elég jó a másik. És csodálkozunk, hogy nem hálás ezért a végtelen és önzetlen őszinteségért. Ha már úgyis vége, mi értelme ennek a szóáradatnak arról, hogy miért nem kell, amikor a lényeg ugyanaz marad: minden kezdődhet elölről. Mert úgyis annál maradunk majd, aki a hibáink ellenére, vagy netán éppen azok miatt tart bennünket pont jónak, és fordítva. Mert a legszebb ajándék az az, ha az lehetsz, aki vagy, és a másik is önmaga lehet melletted. Ha valakit meg kell változtatni, hogy szeretni tudd, vagy neked kell megváltozni azért, hogy szeressenek, ha az egész csak arról szól, hogy megfeleljünk egymásnak, az nem más, mint önmagunk és a másik becsapása, pedig mindenki az igazat keresi.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek