Azt hittem, jó ember vagy, de megmutattad az igazi arcodat...

A szerelem vak - állítólag. Hát szerintem nemcsak a látásunkkal űz könyörtelen játékot, de a hallásunkat is megtépázza. Az enyémet legalábbis mindenképp. Hosszú évekre volt szükségem ahhoz, hogy valóban "jól" halljam a mondatait.

Idő kellett hozzá, hogy a mondanivalójáról le tudjam hántani a saját vágyaimat. Azokat a kis csintalan, el nem hangzott szavakat, amik olyan makacsul csüngtek a mondatain, mint az óvodától rettegő gyermek az anyja nyakában. És igen, ilyen szemszögből nézve, ez az egész nem az ő hibája - én engedtem a kísértésnek.

Mindig azt hittem, kettőnk közül én forgatom ügyesebben a szavakat. Elvégre nő vagyok, a verbalitás az X kromoszómám szériatartozéka. Viszont ez a szerelemnek nevezett agyrém minden jól működő rendszert felborít. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az együtt töltött csodás évek után elképzelni sem mertem, hogy kedves főhősünk szánt szándékkal szeretne fájdalmat okozni nekem. Igazi bűvészként csinálta a dolgát, így esélyem sem volt felismerni galád szándékait.

A legédesebb bókokba csomagolta a legélesebb késeit. Mikor csillogó szemekkel, reménnyel telve bontogattam a kedvesnek tűnő ajándékot, masnikkal feldíszített, színes szalagos, éles késeket kaptam csupán. Sokáig nem is értettem igazán, mi történik. Elvégre ott volt a sok kedves(nek tűnő) mondat, amik igazán különleges nőként festettek le engem. Szépnek, intelligensnek és - mindenek előtt - nagyon szerethetőnek.

Forrás: Shutterstock

De a szavai valahogy mégsem simogattak úgy, mint anno, a kapcsolatunk idején. És kérdések fogalmazódtak meg bennem: egyáltalán miért mond nekem ilyeneket, mikor már egy másik lány mellett éli a mindennapjait? Aztán lassan kezdett tisztulni a hallásom. Azok az addig édesen csengő bókok megmutatták, felfedték igazi énjüket. Megértettem, mennyi hazugság és bántás vegyül el bennük.

Szemrebbenés nélkül vagdalózott olyan mondatokkal, hogy "Lejjebb adtam az igényeimből ezzel az új lánnyal", vagy hogy "Megalkuszom ezzel a kapcsolattal, mert végül is nem olyan jó, mint veled, de azért elmegy." Hogy simogatták-e az egómat ezek a mondatok? Nem tagadom: bedőltem nekik, hagytam, hogy félrevezessenek.

Azonban őszintén hiszem: nem az a gond, ha hibázunk. Hanem az, ha nem tanulunk belőlük. Én megtanultam a leckét. Már tudom, hogy az nem lehet szívből jövő kedvesség, ami egy másik embert degradál közben. Soha nem lehet bátorító a bántó szó, bántson akárkit is. Az nem lehet szeretet, ami elvesz valakitől valamit, mert az igaz szeretet csak ad és erősebbé tesz. És mindenek felett, nem lehet igaz ember az, aki így tud nyilatkozni arról, akit állítólag szeret.

Ezek után némi félelem kerített hatalmába. Élesen megvilágította, milyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk egy párkapcsolatban. Aztán kicsit elcsendesedtem, és megértettem a helyzet másik oldalát is. Ez a mezítelen, kiszolgáltatott összetartozás kovácsolhatja a legerősebbé a kapcsolatainkat. Nem megijedni kell tőle, hanem okosan, odafigyelve, igazi kincsként kezelni. Mert egy igaz ember nem fogja felhasználni ellened.

SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?