Megcsaltam a férjemet, miért nem érzek bűntudatot?
Hajnali fél kettő is elmúlt már, de vele akár reggelig is maradtam volna a kávézómban. Pedig alig ismertük egymást. Talán 6-7 órája? Mégis azt kell, hogy mondjam: közelebb kerültem hozzá, mint máshoz egy élet alatt.
Nem volt egy forgalmas nap - a kassza kongott az ürességtől, a legjobb felszolgálónkat, Leilát is könnyű szívvel hazaengedtem. Legszívesebben én is otthagytam volna a sok undok süteményt és egzotikus kávébabot a fenébe - de a nyitvatartási időnek még én sem mondhatok ellent. Kéretlenül is rám telepedett a férjem által csak "szürke hisztinek" nevezett állapot: még nem okádtam tüzet, de már mosolyogni sem volt erőm.
Fél füllel hallottam, hogy újabb vendég toppant be - húsz perccel zárás előtt. Mikor máskor...? Amekkora szerencsém lesz, egy akadékoskodó banya vagy egy "vicces kedvű" tinédzsercsapat áldozata leszek - gondoltam.
Azonban egy középkorú férfi lépte át a küszöböt. Azaz, hogy talán előbb a kisugárzása toppant be, és csak azután ő. Mosolyogva biccentettem. Az idegen egy átázott, barna szövetkabátot hámozott le magáról - annyira a gondolataimba süllyedhettem, hogy észre sem vettem, odakint zuhog.
- Egy cappuccinót szeretnék kérni - mondta kellemesen mély hangján, miközben kabátját a fogasra akasztotta. Hanyagul hátracsapta csuromvizes haját. A pulóvere sem volt épp teljesen száraz.
- Ott, a hátsó sarokban két radiátor is van egymás mellett - vetettem oda, miközben épp habosítottam a tejet. - Mire megissza, megszárad. 550 forint, ha más nem lesz.
- Kettőt kérek - vágta rá a férfi, miközben félreérthetetlenül rám pillantott. - A vendégem.
Nem ez lett volna az első alkalom, hogy egy betérő idegen "hátha" alapon meghív a saját kávézómban. 38 évesen szerencsés genetikával még bőven lehet szép az ember lánya. Magányos férjek, hűtlen alakok kismilliószor próbálkoztak már be, akiket a megbánás legkisebb érzése nélkül utasítottam el. De ez itt most valami más volt. Én ezzel a férfival beszélgetni akartam, mélyen, órákon át. Tudtam, hogy jót fog tenni.
Szégyenlősen leültem vele a sarokban álló kis asztalkához, miközben fél szemmel a bejárati ajtót lestem. A férjem és a lányom ezen a hétvégén az anyósnál vannak - nem éreztem, hogy bármiről is lemaradtam volna. De nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy tilosban járok. Egy idegen férfival, akivel már szavak nélkül is kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, a záróra közeledtével kávézgatunk...
Leróttuk a szokásos köröket. Megtudtam róla, hogy 41 éves építész, elvált. Mégsem ez keltette fel az érdeklődésemet. Ennek a férfinak a mély, barna szemeiben ott volt még az az élettel teli csillogás, ami a kortársainál már rég kiveszett. Ami azt illeti, én is azt hittem, hogy a harmadik X beköszöntével valamit magam mögött hagytam. De ott, a kávézó kopott sarkában ez az idegen előhozta belőlem azt a valami régit.
Hajnali kettőig beszélgettünk. Mintha már ezer éve ismertük volna egymást. Nem akartam, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy a férjem holnap hazaállítson az unalmas történeteivel, meg azzal, hogy mi volt akciós a boltban. Itt akartam maradni. Örökké. Észre sem vettem, de az idegen ujjai már egy ideje a kézfejemen pihentek. Az arcomat és a mellkasomat elöntötte a forróság. Tudtam, mi fog következni. Megadtam magam.
Így kezdődött a mi kapcsolatunk. Nem mintha a kezdet jó szó lenne rá, egyszerűen csak belecsöppentünk valamibe, amibe mindketten tökéletesen passzoltunk. Amiben azóta sem kételkedem egy percig sem.
Nyitókép: Shutterstock