Miért nem kellek neked?

Olyan sokáig vágytam és vártam rád, hogy végül eldöntöttem: szép lassan lemondok rólad. Tudod, hiába láttam, hogy néha te is úgy néztél rám, ahogy én rád. Hiába vesztem el minden egyes találkozásunkkor a tekintetedben, vagy a két kezed között - bevackolva magam a mellkasodhoz, a nyakadba szuszogva.

Máig nem értem, hogyan találtad ki minden gondolatom, honnan tudtad mindig, mit kell mondanod, hogy pontosan azt csináljam, amit te akarsz. Hogy elviseljem: csak akkor vagy velem, amikor te akarod. Amikor pedig nagyon kellettél volna, nem szólhattam - nincs hiszti. Meg kellett értenem, hogy parkolópályán állok, de reméltem, hogy majd kigurulhatok onnan. Amikor majd esetleg azt írod, hogy rá(m)érsz, mert elfáradtál, mert kell 5 perc csend, mert sok volt a hülye, mert sok volt a meló.

Volt, hogy rajongtam érted, aztán volt, hogy utálni akartalak - szinte sikerült is. Mert nem tudtad és nem is akartad eldönteni, hogy mit akarsz tőlem. Hónapok alatt sem. Néha elfutottam volna előled. Hogy hová, merre, nem tudom, csak éreztem, hogy ez az egész nemhogy előbbre, de pont sehová sem visz. Épp csak addig tökéletes, míg tart - fél óráig, egy-két óráig, nem számít. Mint a tönkrement kapcsolatom - amiben máig élek -, csak ez máshogy őrli az embert.

Ha kiszámolom, eltelt lassan 1,5 év. És ezalatt voltunk mi a másiknak már minden. Feszültséglevezetők a hátsó ülésen. Az elején naponta kerestük egymást, mindegy, miért, csak beszélhessünk. Volt, hogy azt hittem: megint 20 vagyok és szerelmes. Volt, hogy hiányoztam neked - kerestél, írtál magadtól, eszedbe jutottam. És volt, hogy napokra elfelejtettél - mert nem fértem bele. Volt, hogy szinte újra "csak" barátokká szelídültünk, kirándultunk - nem értél hozzám, én pedig nem akartalak mindenáron megcsókolni.

Beléd szerettem. Aztán kiszerettem belőled. Pontosan annyira különbözöl tőlem, mint amennyire hasonlítasz rám. Néha azt kívánom, bárcsak minden megszűnne kettőnk között. Mert egy ilyen nyálas közhelynek, hogy kapcsolat, esélye sincs köztünk. A büdös élet így rendezte. Vagy te. Máshogy élsz, máshogy működsz. Sosem tudnék megnyugodni melletted. Túl gyorsan élnék, vagy túl lassan. Csak a gondolataink közösek, és az a valami, ami húz - hogy elég, ha hozzáérsz a másikhoz, és elvesztél. Úgy passzolunk, hogy közben mégsem.

Tény, hogy ami túl jó, azt sosem kapjuk meg teljesen. Ami köztünk van, az csak egy átmenet. Egy folyosó két ajtó között. Talán ezért érzem azt, hogy te annyira más vagy, de mégsem tudom, kicsoda - nem tudlak megfejteni. De vagy valaki, akit mindennél jobban szeretek. Akivel magamnál is őszintébben létezhetek. És akibe, azóta már pontosan tudom, nem szabad és nem is lehetek szerelmes. Talán egy másik életben, egy másik dimenzióban. Ott majd nagyon-nagyon, de az nem itt van.

Forrás: Shutterstock

Bénító érzés kiradírozni téged a gondolataim közül, vagy a szívem eldugott zugaiból. Egyre nehezebb a tükörbe nézni, mert legszívesebben leköpném a nőt, aki visszanéz rám. Van, hogy kevésnek és gyengének érzem magam. Szánalmas pótléknak. Te pedig nem tudsz óvatos elefánt lenni a porcelánboltomban.

Emlékszem, hogy átfut rajtad valami apró remegés, amikor hozzád érek. És úgy megváltozik a hangod, amikor kívánlak, hogy azon még talán te is megdöbbennél. Az érintésedben éreztem minden vágyad, és igen, az érzéseidet is. Benne van minden szorításodban, és benne van minden motyogásodban. Újra és újra visszaemlékszem arra, ahogy suttogsz a fülembe, a tested minden reakciójára, a nevetésre a szemeidben, a simogatásra a fejem búbján. Ahogy végigfut a kezed a gerincemen, ahogy megcsókollak és érzem a szád, ahogy levegőt veszel, a sós ízt a nyakadon.

Minden szavadra emlékszem. Amik épp annyi időre szólnak, amíg kimondod azokat - aztán el is zárod magadban őket. Mint egy csapot. Egy ideje már tudom, hogy minden mindegy. Ellened nem tudok, de nem is akarok harcolni. Az a titkod, hogy sohasem taposol - te építesz. Szétszedtél, összeraktál, és veled azzá váltam, aki mindig is lenni akartam. A szerelem kevés lenne ide. Nem tudom megfogalmazni, minek hívhatnálak. Egyszerre vagy a nyugalmam és a mumusom, az egyetlen, akiben bízni tudtam.

Az illatod olyan, mint a drog. Talán fogalmad sincs, mennyire nagyon szeretem. A hangod. Az érintésed. Az ízed. A mosolyod. A tekinteted. A beszélgetéseink. A hallgatásaink. A gondolataink. Ezeket talán mind elfelejteném idővel. Talán egyszer azon kapnám magam, hogy már nem hiányoznak. De az, aki csak veled voltam és vagyok néha, az a valaki nagyon hiányozna.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?