A lélekre áldozz időt, ne a pénz hajszolására!

Csukott szemmel is érzékelem a Hold remegő fényét. Hallom az ablakon beszökő sötét sercegését, és szinte érzem, ahogy a csend a mellkasomra telepszik. Azon tűnődöm, hogy az életünk különféle helyzeteiben mennyire mást várunk el a társunktól, mint ami normális és elvárható lenne.

Persze mindezt sokszor öntudatlanul, szándékosság nélkül tesszük. Ez a világ sok mindenről híres, de a lassú, nyugis tempó pont nem jellemző rá. És mi többnyire - mert az élet minden területén rohanásra vagyunk kényszerítve -, nehezen gyakorlunk türelmet az emberi kapcsolatainkban.

Szinte mindent azonnal akarunk. Mert nincs idő, mert sürgető, hogy beérjük egymást - nehogy lemaradjunk, nehogy megszóljanak, kinézzenek minket az adott közegből. Lassan 0-24-ben hajtunk, és arra fogjuk, hogy azért, mert muszáj, hogy jobb legyen. De valójában miért is nem lépünk ki huzamosabb időre is ebből a mókuskerékből?

Többre, mint egy hosszú hétvégére, vagy egy hét szabadságra - ami persze sosem azzal telik, amivel kéne. De legalább már nem ér derékig a fű az udvaron, nem tornyosul az edényhalmaz a konyhában, nem gyűlik a vasalatlan ruhák tömkelege tovább a szekrény alján - vigasztaljuk magunkat. Pihenni sincs idő, nemhogy egymással törődni.

Pedig hányszor megfogadjuk, amikor valami törés történik az életünkben, hogy "A francba az egésszel, mostantól a barátaim, a társam, a családom lesz az első!" És eldöntjük, hogy innentől más lesz a prioritás az életünkben. De aztán rájövünk, hogy a többiek is folyton csak dolgoznak: "Három napja hívtam, és annyira sem méltat, hogy visszacsörögjön." Mert hát tudod, hogy van ez. Persze, mindig megbeszéljük, hogy innentől minden más lesz, és ezentúl több, minőségibb időt áldozunk egymásra az életünkből.

De valld be, legutóbb a barátnődnek semmi kedve sem volt az órákon át tartó pityergésedet hallgatni, és ne mentegesd, igenis már megint fontosabb volt neki egy újabb buli... Aztán felmerül benned a kérdés: talán nem is azokra szánod az idődet, akikre kellene?

Forrás: Shutterstock

Az élet nem áll meg. Csinálni kell, nincs ilyesmire idő, hogy lelkizés. Nincs ilyenekre idő, hogy hajnalig tartó nosztalgiázás felnőttként a játszótéri mászókán csüngve. Nincsenek már napfelkeltéig beszélgetős éjszakák, csak úgy random, mikor véletlen összetalálkozunk az utcán, és a hintákban felnőtt gyerekekként kötünk ki. Már nincs idő önfeledten nevetni. Tartani kell a lépést, tudod, hogy van ez...

Tudom, mi az elvárás. Azt is, hogy a normalitás határának valójában köze nincs a normalitáshoz. Nehéz az élet, de inkább legyen abból a néhány ellógott túlórából egy egyszerű, nyugodt hétvége - akár otthon, egy erdő közepén, vagy egy homokos parton -, mint egy csinos nyakékkel több a házassági évfordulón, vagy néhány menő ruhával több a szekrényben.

Tudom, hogy ahány ember, annyi vélemény, annyi életút, annyi igazság. Az én igazságom egy emberi arany középút, ahol egy szolidabb életben szorosabbak a szeretteim ölelései és édesebb a szerelmem csókja.

Bár sokszor én is csak futom a köröket a mókuskerékben, innentől kezdve igyekszem gyakrabban emlékeztetni magam arra, hogy inkább ezerszer hanyagoljam el a hétköznapokat, mint a szeretteimet. Hogy majd egyszer úgy gondolhassak vissza erre az útkeresésre, mint életem egyik meghatározó döntésére, amit soha, egyetlen percre sem kellett megbánnom.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?