A pesszimista ember tragédiája, hogy lemarad az életéről...

"Én eddig mindent a kudarc felől közelítettem meg. Azt néztem, hol bukhat el a dolog, így mindig volt B tervem." - Anikó teljes meggyőződéssel állította, hogy ez a jó módszer.

Felkészülni arra, hogy a dolog sikertelen lesz, és esetleg menekülnie kell a szituációból - akár munkáról, akár szerelemről van szó. Úgy vélte, így nem érheti csalódás. Arra viszont nem gondolt, hogy ezzel csak túléli, és nem megéli a napokat. Nem örül, nem boldog, nem sikeres, csak halad tovább. Erre kellene büszkének lenni? Elgondolkodtatott a dolog.

Értem, hogy a mai világban rugalmasnak kell lenni, gyorsan alkalmazkodni a változásokhoz. De a párkapcsolat sem lehet kivétel ez alól? Ezt már nem akarom elfogadni. Én abban hiszek, hogy bizonyos harcokat meg kell vívni. Van, amikor bele kell állni egy helyzetbe, és ki kell tartani a véleményünk mellett.

Ha Anikó folyton csak arra összpontosít, hogy ennek is hamar vége lesz, akkor nem szenvedéllyel éli meg a munkáját, párkapcsolatát - mivel csak félig van ott, félig pedig már kitekint belőle. Ez pedig inkább szomorú, mint követendő.

Nem is tudom elképzelni a szituációt, amikor állást keres. Bent ül a jelenlegi irodájában, miközben a lehetséges munkáltatókat böngészi az interneten? És hogyan szeretkezik, csókol, ölel egy férfit, ha közben azon jár az esze, hogy mennyi idő alatt fog összepakolni, ha arra kerül a sor? Meglehetősen fura felkészülni egy olyan helyzetre, ami nem biztos, hogy bekövetkezik - főleg nem úgy, ahogyan tervezi. Miért nem inkább önmagába fektet időt és energiát?

Forrás: Shutterstock

Abba, hogy higgyen a tehetségében, a képességeiben, és bízzon benne, hogy ezt minden téren értékelni fogják. A váratlan helyzetekre senki sem tud felkészülni, pedig ezer és egy fordul elő belőlük az életünkben. Kezdve a közlekedési dugótól egészen egy szerettünk elvesztéséig.

Élni, élvezni kell az itt és most állapotát. Célokat kell kitűzni magunk elé, nem a menekülésünk útvonalát tervezgetni. Nem mondom, hogy egy új lehetőség kapcsán nem fut át néha az agyamon, hogy "Vajon meddig fog ez tartani?" De nem kezdem el kibontani és elemeire szedni a gondolatot. Történt már így is, úgy is.

Hittem egy kapcsolatról, hogy egész életre szól, aztán nyolc év után vége lett. Máskor azt gondoltam, hogy egy konkrét feladatra kaptam megbízást, aztán évekig tartott. Nem bántam egyiket sem, nem kérdeztem magamtól: miért nem készültem fel ezekre időben? Miért nem számoltam azzal, hogy rövidebb, vagy épp hosszabb ideig tartanak majd?

Szeretem az életet, szeretem, hogy meglep, örömet szerez, máskor kihívás elé állít. Hogy tervezhetek, de lehet, hogy egy sokkal jobb dolog sül ki belőle, mint amit az út elején reméltem. A páromat például egy véletlen kapcsán ismertem meg, amikor egyikünk sem akart ott lenni, ahová a munkánk szólított. Fáradtak és nyűgösek voltunk - most mégis úgy meséljük a történetet, mintha a legcsodálatosabb nap legszebb órája lett volna. Nem akarok B terveket készíteni és előre felkészülni a kudarcra, de ha utolér, állok elébe, ahogy a kellemes meglepetéseknek is!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shuttertsock

    Ezek is érdekelhetnek