Önkéntes karantén: Távol vagyunk, de a lelkünk összeér!

Néhány napja volt a szülinapom. Egy évvel megint öregebb lettem. Most nem volt buli, semmilyen. Idén senkinek nem vethetem a szemére, hogy csak Facebookon köszöntött fel. Sebaj, így is csodás volt, bár más, mint szokott.

Fura, mert annak ellenére, hogy nem találkozhattam a szeretteimmel, mégis azt érzem, hogy sokkal közelebb vannak, mint valaha. Az utóbbi pár napban valahogy többet beszélgettünk...

Nekem pedig eszembe jutott, milyen csodás családban nőttem fel. Anyu, apu a mai napig szeretetben élnek együtt, mind a négy nagyszülőmet ismerhettem, és a két fiútesómmal sem vertük agyon egymást az évek során. A mai eszemmel már tudom, hogy sosem kerestek milliókat a szüleim, mégis mindent megtettek értünk. Iskoláztattak, kaptunk zsebpénzt, és ha kellett, a bajból is kihúztak bennünket. Végül mindhárman sikeres felnőttek lettünk. Vajon hogy csinálták ezt a szüleink? Hogyan volt erre idejük és energiájuk?

Biztosan az is használt, hogy voltak szabályok. Anyu rengetegszer fenyegetett bennünket a fakanállal, hogy jól elver, ha nem hagyjuk abba a hülyeséget, de sosem tette meg. Életemben egyszer kaptam tőle pofont, felnőtt fejjel már azt mondom, megérdemeltem. Elmentem szórakozni, két órát késtem, és nem szóltam haza telefonon. Anyám pedig iszonyúan meg volt rémülve, hogy talán valamelyik árokban fekszem, ki tudja, milyen állapotban. Nem csoda, hogy eljárt a keze.

Sosem hisztiztünk. Ez minden alkalommal eszembe jut, amikor látom, hogy az anyuka húzza maga után a boltban a visító gyereket. Mi nem voltunk ilyenek. Anyu mosolyogva meséli, hogy ő könnyedén elment velünk boltba: indulás előtt mindig megbeszéltük, hogy egyvalamit választhatunk, és mi tudtuk, hogy csak egy csoki lehet. Játékot fizetéskor kaptunk.

Forrás: Shutterstock

Olyankor elmentünk a játékboltba, és mindenki választhatott valamit. Kivétel Mofli macim, őt csak úgy kaptam aputól, amikor anyu kórházban volt az öcsémmel a hasában. A bátyám a nagymamámnál volt, én pedig ötévesként magányosan szomorkodtam... A következő kép a fejemben, hogy állunk apuval a játékboltban, és három macit bámulok, egy rózsaszínt, egy kéket és egy zöldet. Végül a kék jött velem haza. A maci azóta is az éjjeli szekrényemen ücsörög, az öcsém pedig idén lesz harminc éves.

Egész jól tanultunk. Ha anyuék nem tudtak gyakorolni velünk, akkor mentünk a nagymamánkhoz, aki örömmel olvasott és számolt velünk. Nagyobb korunkban pedig a szuper lexikális tudásának köszönhetően nem kellett a könyveket bújni az évszámok miatt, csak kérdeztünk, ő pedig válaszolt. Még ma is úgy szorzom össze a számokat fejben, ahogy ő tanította. Nem éppen a szokásos módon, de hatékonyan... (És a mondatnak itt van vége, mert nem adom ki a nagyim titkát. Majd csak a saját gyerekemnek.)

Hogy honnan jöttek ezek a történetek? Csak úgy, a fejemből. Most, hogy önkéntesen bezártam magam a négy fal közé, feltörtek az emlékeim. Van időm gondolkodni, elmerengeni a múlton, és ezáltal a jövőn... Azt hiszem, a távolság közelebb hoz bennünket szeretteinkkel, mint valaha voltunk - most nem rohan a világ, érdemes kihasználni.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?