Ha már eltűnt a vírus, képesek leszünk jobb emberekké válni?

Nem a járványról akarok írni, csak rólunk, emberekről, szeretnék "hangosan" gondolkodni. Arról, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk valójában.

Mindenkiben él egy többé-kevésbé egészséges énkép. Rendszerint jónak látjuk magunkat, mert ez kell ahhoz, hogy megbékéljünk a tetteinkkel. A saját döntéseink egyedi világlátásunk, egyéni élethelyzetünk és erkölcseink következményei.

Míg a saját oldalunkról minden jó és elfogadható, mások tetteivel, gondolataival nem feltétlenül tudunk egyetérteni. Hogyan is tudnánk? Elvégre saját filmünk, regényünk főhősei vagyunk. Egyéni nézőpontunkból mindenki más, még a hozzánk legközelebb álló személyek is csupán mellékszereplők lehetnek.

Ez a helyzet most is, a járvány idején. "Csak sétálok egyet. Csak kiülök a padra. Csak meglátogatom a nagyit, mi rossz van abban?" Közben még mindig gyanúval tekintünk azokra, akik maszkban járnak, vagy gumikesztyűt viselnek a boltban. Vagy ha mi magunk hordunk ilyet, bolondnak nézzük azokat, akik nem teszik.

Mert hajlamosak vagyunk úgy tekinteni másokra, mintha felettük állnánk. Mindig ÉN. Elugrok ide meg oda, mert eszembe jutott, hogy... Leszaladok egy kifliért. Nem ötért, csak egyért, mert úgysem eszek meg többet. Holnap talán másért nézek el a boltba.

Vajon megváltozunk? Felfogjuk-e, hogy itt és most önmagunkon kell felülemelkednünk? Azért lassan csak kezdenek átértékelődni a szempontjaink. Változik a világ, de nem azért, mert észbe kaptunk. Nem azért, mert megértettük, tennünk kell a Földért, a jövőért. Hanem mert rákényszerültünk.

Forrás: Shutterstock

Kínában máris megtisztult a levegő, és a mérések szerint évtizedekre visszamenőleg nem volt ilyen alacsony az ország károsanyag-kibocsátása. Most minden azon múlik, hogy mennyire vagyunk képesek tolerálni a változást. Azt hittük, a mi generációnk megússza. Mindig voltak járványok, nagy háborúk, de mi szerencsések vagyunk, jó időben születtünk. Nos, úgy tűnik, mégsem.

Azon gondolkozom: vajon mennyire fog átalakulni az általunk ismert világ? Most mutatkozik meg az igazi személyiségünk. Nem feltétlenül a jellemre gondolok, az többnyire állandó. Hanem az énképre - ami egy sokkal inkább helyzet- és körülményfüggő része a lényünknek.

Mi kell ahhoz, hogy az énközpontúság megszűnjön, és elfogadjuk, hogy lélekben, világszemléletben kell megváltoznunk ahhoz, hogy kezelni tudjuk a helyzetet? Látok nemtörődöm, "carpe diem" embereket, akik megkomolyodtak az elmúlt napokban. És látok olyanokat, akiket mindig is fegyelmezett embernek ismertem, ám most kezdenek szétesni, és elbizonytalanodnak önmagukat illetően. Kifelé még színházat játszanak, de már reped a maszk.

Melyik személyiségünk vagyunk mi magunk? Az, aki eddig voltunk, vagy az, akit talán még mi sem ismerünk, mert az elkövetkezendő időszakban bújik majd elő belőlünk? Szeretnénk-e ismerni ezt az új embert? Elborzadnánk tőle, vagy büszkén mondjuk majd, hogy igen, ezt az embert felvállalom?

Csak az biztos, hogy változunk. És amikor majd ennek az egésznek vége lesz, mi marad itt magunkból, velünk? Megmaradunk annak, akivé most formálódunk, vagy egyszerűen csak eldobjuk új személyiségünket, és visszatérünk a régi, felelőtlenebb önmagunkhoz? De legfőképp... levonjuk majd a megfelelő következtetéseket?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?