A nagymamám már nem lehetett velem az esküvőmön.

Az "emlékek hotelében" egyik szobából a másikba nyitok, hátha eszembe jut, mikor tűnt el az a mérhetetlen nagy űr, amit magad után hagytál.

Ahogy a szerelmet, úgy a gyászt is mindannyian másképp dolgozzuk fel és éljük meg. Idő kell mindennek: hogy kialakuljon, aztán pedig, hogy leülepedjen. A temető szélén állva pedig pontosan tudja minden ember: az élet mulandó, és a halál kérdés nélkül elragad bárkit.

Az a mérhetetlen düh, amit azért éreztem, mert nem láttalak csak még egyszer, utoljára, végül hosszú hónapok után lekopott rólam. Néhány fájdalmas emlék is kikopott az elmémből, mint például amikor csak feküdtél az ágyadon, csendesen meredve a semmibe. Én pedig nem értettem, miért nem jut eszembe semmi - olyan üres volt a fejem, talán még a nevem sem jutott eszembe.

A temetésen rosszul voltam minden együttérző, számomra mégis idegen érintésétől: a sok puszitól, amit nem kértem, a sok sajnálattól, amit már nem tudtam, melyik zsebembe rakjak el. Emlékszem, odafordultam a nővéremhez, és azt mondtam neki, ha még egy ember részvétet nyilvánít, én elhányom magam. Végül nem hánytam, csak sírtam. Sokat, sokáig.

Forrás: Shutterstock

Aztán hónapokkal később már nem kellett zokognom. Valahogy elmúlt az a sajgó érzés a mellkasomban. Nem voltak többé bűntudattal átitatott napok, ha szóba került, hogy miért nem engedtem meg magunknak azt az utolsó búcsút. Megbocsátottam az életnek, hogy már nem volt többé szüksége rád, és megbocsátottam magamnak is, hogy úgy tettem az utolsó heteinkben, mintha a rák egy kiheverhető nátha lenne.

Persze, ha eszembe jut, hogy az esküvőmön már nem voltál ott, és fehér gyertyát gyújtottunk érted, kicsit még könnyezek. És bár borzasztóan sajnálom, hogy soha többé nem hallom már a hangod, tudom, hogy a legjobb kezekben vagy...

Ha beszélek rólad, már nem remeg meg a hangom, és nem érzem a gombócot a torkomban. Már képes vagyok újra emlékezni arra a bohém nőre, akit megismerhettem benned, és kicsit sem veszem magamra, ha azt mondják: jobban hasonlítok rád, mint a Seilerekre. Remélem, én is ilyen különleges leszek majd az unokáim szemében, mint amilyen te vagy az enyémben.

Azt hittem, az csak sablon szöveg, amikor azzal akartak megvigasztalni: napról napra könnyebb lesz. Mert az elején nagyon nem volt az. Inkább így helyes: évről évre könnyebb lesz. Két év után, ha eszembe jut egy vicced, mosolygok, és hálás vagyok, hogy megismerhettelek. Remélem, megadatik egyszer az esély, és elmesélhetem majd a gyerekeimnek, milyen király nagymamám volt. A legkirályabb minden nagymama közül.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?