Nem pazarlom el arra az életem, hogy megmentselek!

Legyünk őszinték: 30 éves korára a legtöbb ember már nem akarja megmenteni a világot. Nos, ez az, amit nekem valahogy még nem sikerült kinőni, pedig tavaly töltöttem be a rettegett harmadik x-et.

Még mindig túl sok a tennivaló, és ahogy öregszem, úgy ábrándulok ki az emberiségből. Tudom, tudom, villanykörte, holdra szállás, mit akarok még? Csak azt, hogy ne legyen akkora álom, hogy a gyengébb is odajuthasson a húsosfazékhoz. Hogy egyszer a történelemben ne a farkastörvények uralkodjanak, hanem valamiféle humánus erkölcs szerint menjen minden.

De ehhez képest még magammal is hadilábon állok: azóta szétcsúsznak a dolgok a fejemben, mióta egyáltalán van fejem. Az alaptermészetem egy naiv, mosolygós, öregesen kifejezve "jóravaló" lányt tükrözne, mégis egy cinikus (de legalább eredményes) valaki lettem. Az eredeti személyiségemig persze nem tudok úgy leásni, hogy aztán gyökeresen tépjem ki a földből és beledobjam a legközelebbi kukába.

Éppen ezért még mindig nem tudok elmenni a hajléktalan mellett úgy, hogy ne szorulna össze a szívem. Annak is segíteni akarok, aki jobb helyzetben van nálam. És milyen érdekes, ha valaki útbaigazítást kér az utcán, 10-ből 11-szer hozzám fordul.

Azt viszont nekem is be kellett látnom, hogy az összes energiámat nem önthetem a végtelenségig egy feneketlen kútba. Nos, a nagymamám pedig erre hajtott. Azt tudni kell, hogy a manipulátorok és a jószívű naivák mindig megtalálják egymást. Mindig. 17 évesen megsajnáltam, mert senki sem nézett rá, hálája jeléül pedig 13 éven keresztül szívta a vérem. Felsorolta az összes bútort, amit nekünk vett. Olyan 100-150-szer elmondta, hogy már a koporsóra való pénzt is ránk költötte. Hogy anyám mekkora szar alak, mert nem tudta kordában tartani apám és az alkohol közti romantikus szimbiózist.

Forrás: Shutterstock

Amikor apámról kiderült, hogy rosszindulatú daganata van, még jobban elmérgesedett a helyzet. A nagyi nyáron már perelni akarta a testvéreimet, mert nem támogatják anyagilag apámat. Itt nyomtam ki végleg a telefont és tiltottam le a francba. Szédültem, remegtem, sírógörcsöt kaptam. Akkor valahogy eldöntetett, hogy vagy élem tovább az életem, vagy tönkremegyek miatta.

És én nagyon szeretek élni. Túl sok mindenbe vagyok szerelmes még a szürke hétköznapokban is - mit szürke? Egy igazi színbomba minden egyes perc!

Ahogy a reggeli vonaton a nap narancssárgára festi a fekete, csupasz fatörzsek mögötti horizontot. És közben ébresztő gyanánt szól a fülemben a hegedű és a zongora kedves együttese. Amikor a párommal este fuldokolva röhögünk egy nagyon aljadék humorú videón. Ahogy a barátnőimmel telefonon megvitatjuk az élet nagy dolgait, miközben a koszos ablaküvegen át gyönyörködök a Lővérekben.

Ráadásul még ott van nekem apám. Mintha egy egyedülálló anya lennék, aki folyton aggódik, intézkedik. Olyan tízezresek röpködnek ki havi szinten a kezemből miatta, amiket vidáman el tudnék költeni másra is. De őt már nem tudom feladni. Szóval, döntenem kellett, és én az apámra szavaztam. Régebben talán választás kérdése lett volna, hogy erős legyek, vagy megtörjek. Ma már nem élvezhetem ezt a luxust. Szerencsére. Mert akkor valószínűleg úgy kéne felsöpörni a darabkáimat a padlóról.

Így viszont a sok szar mellett még mindig tudok mosolyogni. Még mindig tudok küzdeni. Látok magam előtt egy megtört, karikás szemű, csontsovány nőt - bágyadt, lemondó tekintettel szívja az olcsó cigit. Na, ez a nő nem szeretnék lenni. Ez a cél. Hogy mindig, minden körülmények között az élet mellett tegyem le a voksomat.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?