Attól félek, ha elhagylak, nem fogok kelleni senkinek...

Nem merek elválni, félek attól az ismeretlen világtól, ami várna rám, ha mégis megtenném. Nem is tudom már, milyen lehet egyedülállóként élni, már nem emlékszem, milyen egyedül feküdni, aludni, ébredni vagy munkába indulni.

Ha továbblépnék, milyen életem lenne?

Találok még társat magamnak így, 40 felett is, vagy egyedül öregednék meg? Milyen lehet újra ismerkedni, hol lehet és illik például randizni, beszélgetni a mai világban? Hol keressek, találjak társat, regisztráljak társkeresőre? Az olyan szánalmas és megalázó, úgy érezném magam, mint egy alma a piacon, amit megnéznek, megtapogatnak, vizsgálgatnak. Ha tetszik, viszik, ha nem, visszadobják.

Na és vajon mit szólnának a rokonok, ismerősök, ha megtudnák, hogy az általuk álompárnak hitt emberek mégsem boldogok?

Félek ettől a sok kérdéstől, félek, hogy rossz irányba terelné az életem, ha függetleníteném magam. Igaz, hogy már egy rakás szart sem ér a házasságom, a férjemnek szeretője van, én már nem kellek neki. Ha van szabadideje, akkor is azzal a cafkával van, én meg itthon poshadok, felügyelem a gyerekeket, és végzem a házimunkát. Mégsem merek továbblépni.

Félek. Hogy indíthatnám újra az életem? Hogy zajlik egy válóper? Mi leszünk a Kramer kontra Kramer a valóságban? Hogy osztjuk el azt a közös vagyont, amit vért izzadva teremtettünk? Egy nekem, egy neked?

Igaz, hogy most van egy másik nő is a férjem életében, akivel összejár, és ide-oda eljárogat, de ezt az egy esetet leszámítva hűséges volt hozzám. Lehet, hogy csak kapuzárási pánikja van, és ezért jött össze azzal a csajjal. Félek, hogy nem bírom azt a terhet, amit egy válás és egy újrakezdés jelentene.

Félek, hogy még engem fognak megvetni a falubeliek, hiszen ők csak annyit tudnak, amit látnak. A végén még én lennék megszólva, hogy kiraktam azt a derék embert, aki olyan sokat dolgozik a családjáért, hogy alig van otthon. Bezzeg, ha tudnák, hogy munka mellett azért volt annyi ideje, hogy becsajozzon, máris más lenne a leányzó fekvése!

Forrás: Shutterstock

 

Oké, hogy most azt diktálja a józan ész, hogy lépjektovább és kezdjek új életet, de mi van, ha csak egy rövid kis fellángolás ez az egész? Talán ha elmúlik, akkor olyan lesz minden, mint régen? Félek megtenni az első lépést, ami az új életem felé vezetne. Vajon jobb lenne nekem nélküle, mint vele?

Nem tudom eldönteni, pedig csomó érv amellett szól, hogy ne várjak tovább. Például külön alszunk, mert nem kíván, hozzám sem nyúl már hónapok óta. Észre sem veszi, ha fodrásznál vagy kozmetikusnál voltam, rám se hederít. Pedig én még mindig neki akarok tetszeni, nem valaki másnak. Félek, hogy nem tudok máshoz érni, félek, hogy nem tudok már más férfi ágyába bújni.

Inkább élek így, ahogy most. Egyszer majdcsak elmúlik ez az ámokfutás, egyszer majdcsak lehűl a vére és megnyugszik. Akkor majdcsak visszaáll a régi rend, és újra én leszek az ő egyetlene.
Az eszemmel tudom, hogy be kellene adnom a válópert, de legalábbis el kellene indítanom a folyamatot, de félek attól a világtól, ami azután várna rám. Mi van, ha már nem kellek senkinek, mi lesz, ha örökre egyedül kell élnem?

Inkább élek így, de nem teszem ki magam ilyen megaláztatásnak. Mások azt gondolják, hogy hülye vagyok, hogy a mostani életemet választom, de jobbnak érzem a keserű biztosat a bizonytalannál.
Hiszen ha előre látnám a sorsomat, és biztosan tudnám, hogy egyedül is boldog lennék, akkor továbblépnék. De semmi garancia nincs arra nézve, hogy jó döntést hoznék. Így inkább maradok. Itt tudom, amit tudok, így már csak pozitív meglepetés érhet. Félek a jövőtől, félek lépni.

Anna történetét Molnár Csanád jegyezte le.

Ezek is érdekelhetnek