Nem tudok semmit tenni: velem van a baj?

Régóta mondják, olyan vagyok, mint akinek állandóan zabszem van a fenekében. Harcolhatok ez ellen a kijelentés ellen, hiszen szeretném őszintén azt mondani, hogy dehogynem, meg tudok ülni én is a seggemen, de ez hazugság lenne.

Az ismerőseim nagy része – pláne most, hogy szinte sehova nem lehet elmenni – a munkából hazaérve, letudva a kötelező dolgokat elfekszik a kanapén, bekapcsol egy filmet, vagy sorozatot, esetleg elővesz egy könyvet, és kikapcsolódik, vagy épp élvezi a semmittevést. Év végén mindenki azt várja, hogy az ünnepi káosz után jöjjön a jól megérdemelt pihenés, de sajnálom, én egyenesen rettegek a túl sok szabadidőtől...

Ha nagy ritkán rám szakad egy kis pihenésre fordítható idő, óriási bajban vagyok. Miközben tudom, hogy a kötelező feladatok listájának hamar a végére érek, jön a belső pánik, mégis mit fogok csinálni, ha mindennel kész vagyok? Azt élvezem, ha sietni kell, ha épp, hogy mindenre van időm, ha több dolgot csinálhatok egyszerre, nem pedig azt, amikor időmilliomosként élem a mindennapjaim.

Egy bögre teát sem tudok úgy meginni, hogy leülök a kanapéra, megiszom, és pont. Muszáj közben összepakolnom, vagy indítanom egy mosást, vagy ha minden kész van, megnézni az emailjeimet, nyomkodni a telefonom, bekapcsolni a tévét, teljesen mindegy, de valamit csinálnom kell.

Ugyanez a helyzet a filmekkel is, még ha jó a film, akkor is felpattanok az ágyról, mert eszembe jut valami, ami ráérne másnap is, de tuti ami tuti, megcsinálom azonnal. Aztán elfelejtem, mibe kezdtem bele...

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz a semmittevés. Valószínűleg ez azért van, mert annyit dolgozok, annyira pörög az élet körülöttem, hogy esélyem sincs lazítani, és én ezt imádom! Ha akad némi idő arra, hogy kikapcsolódjak, elárasztják az agyamat a gondolatok, és nem tudom élvezni a semmittevést. Csak még egy email, csak még egy telefon, csak még ezt elolvasom, csak ezt még elpakolom, és a sok „csak" annyira elhatalmasodik, hogy elfelejtek semmit tenni. Pedig milyen jó lenne... vagy mégsem?

Őszinte vallomás

Sajnálom, de hosszas önmarcangolás után muszáj kijelentenem, hogy

Olyan ez, mintha aláírtam volna egy „TILOS SEMMIT TENNI" című szerződést, és feltételekhez kötöm, mikor engedélyezek magamnak pihenést. Pánikolok, ha arra gondolok, milyen lenne, ha egy nap csupán annyi feladatom lenne, hogy kitakarítsam a házat, feküdjek az ágyban, aztán hátradőlve élvezzem az édes semmittevést, ugyanis míg más csak erre vágyik, engem ez a fiktív élethelyzet félelemmel tölt el...

Igyekszem változtatni ezen, és elhitetni magammal, hogy nekem ez tényleg jár, és szükségem is van rá, de egyelőre hiába minden próbálkozás. Ez van, menthetetlenül maximalista, talán kicsit munkamániás, és teljesítményközpontú ember vagyok, és nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni arra, amire nem muszáj. Mielőtt aggódni kezdenél, kedves olvasó, nyugi, aludni azért még tudok, és engem is sokszor elönt a „nincs kedvem semmihez" érzés, és vannak dolgok, amikhez lusta vagyok - a mosogatás pont ilyen - de igyekszem hamar átlendülni ezen, és tolni a szekeret addig, amíg bírom. Úgy tűnik, a semmittevés sem való mindenkinek...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!