A nős férfi, aki megcsalja a feleségét, nem férfi a szememben!

Az elmúlt 33 éve alatt épp csak annyi szarkalábat gyűjtött a szemei sarkába, amennyi férfiassá varázsolta a csillogó tekintetét. Az épp csak pelyhedző kamaszfiú szakáll kezdemény helyett fazonra igazított, érdes borosta borította az arcát, és mély, férfiasan búgó hangon invitált a randevúkra. Úriemberként viselkedve vált el tőlem esténként, mégis kifejezte, hogy ez a türelmes hozzáállás némi önmegtartóztatást kíván tőle.

Nem tagadom, tetszett ez a fajta magabiztos fellépés. Imádtam minden pillanatot, mikor a telefonom felvillanása jelezte, hogy egy újabb "rád gondolok és hiányzol" sms érkezett. Azon az estén sem volt ez másként. Rövid, de lényegretörő üzenetben kért, hogy szaladjak le a ház elé. Végzett a munkával, és bár tudja, hogy ma estére nem beszéltünk meg találkozót, szeretne látni, legalább csak egy ölelés erejéig.

Fél óra múlva már fülig érő mosollyal keresgéltem az autók között, hogy hol is állhat az én kedvesem. Szinte egyszerre szúrtuk ki egymást. Én boldogan közelítettem, ő pedig vágyakozó tekintettel szállt ki az autóból, és egy öleléssel üdvözöltük egymást.

- Ehhez a babaüléshez tartozik egy kisbaba is? A te kisbabád?

Az addig magabiztos férfi némiképp elbizonytalanodott. Kissé elcsukló hangon válaszolt egy alig hallható igent. Bólintottam, és folytattam a tovább:

- És ehhez a kisbabához egy feleség is tartozik?

Sóhajtott, és az aszfaltot bámulva biccentett.

- De már nagyon régen nem jó a házasságunk. Tudom, hogy nem ez a legjobb módja, de...

Elléptem tőle, és a kezemmel intettem, hogy hagyja abba a magyarázkodást. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Egy cinikus nevetés után a legnagyobb magabiztossággal sarkon fordultam, és faképnél hagytam a sötét parkoló közepén.
Helyén tudtam kezelni a történteket.

Néhány évvel később pedig azt is megtapasztalhattam, hogy az ilyen férfi álruhába bújt hazugok milyen szánalmasan tudnak könyörögni. A sors fintora, hogy évekkel később épp azon a buszon utaztunk hazafelé, ahol egykor megismerkedtünk. Már az utazás elején is fürkésző pillantásokkal méregettük a másikat, vajon honnan is ismerhetjük egymást. De nem tudtuk hova tenni a másikat. Egészen addig a pontig, amíg a buszajtó előtt a leszálláshoz közeledve mindkettőnknek bevillant a közös emlék.

Szürreális pillanat volt, ugyanis imádott főhősünk nem egyedül utazott. A mellette álló szőke nő a vállára hajtotta a fejét, és csendben motyogta, mennyire várta már ezt a családi hétvégét. A lépcsőn álló, 5 év körüli cserfes szőke kislány ritmusosan lóbálta a lépcsőről leengedett lábát, és vidáman csicsergett arról, mennyire várja, hogy újra elvihesse sétálni Morzsi kutyát.

- De ugye, megint elvihetem majd? Ugye, apa?

A senkivé töpörödött előttem álló ismerős szenvedése végtelen örömmel töltött el. A tekintetével könyörgött, kérlelt, szinte reszketve nyelte a torkán akadt szavakat. Lepillantottam a kis cserfesre. Nem tudja, hogy az imádott apja sokszor nem a munka miatt hagyta ki az esti mese olvasást.

Pillantásom a feleségre siklott. Vajon érzékeli a férje szemmel látható zavarát? Vagy nem akar tudomást venni róla? Talán a kis cserfes miatt nem akarja meglátni... Összeszorult a szívem, ahogy beleképzeltem magam a helyzetébe.

Nyitókép: Shutterstock