A Parkinson-kór felfalja a nagyapámat...

A betegség markában összeroppantál. Kicsi, hajlott hátú, apróléptű, remegő nyárfalevél lett belőled, de ami a legjobban megijeszt: már alig látom a fényt a szemedben. Hétről hétre egyre inkább diadalmaskodik feletted a betegség. Hajlott hátadon örömtáncot jár a Parkinsonnak nevezett kórság, mely egykor daliás kiállásodat meggörbítette, és vele együtt törte derékba a méltóságodat.

Pedig öt évvel ezelőtt milyen büszke voltál arra, hogy a korodhoz képest remekül tartod magad! Valóban. Jó kiállású uracska voltál, és erre mi is mindig büszkék voltunk. Aztán mint derült égből villámcsapás, pillanatok alatt elkezdtél leépülni. Talán sejtetted. Érezted. Hiszen az utóbbi egy-két évben már készültél rá.

Azóta mondogatod: "Öreg vagyok és fáradt." A te időd lassan lejár. Meglehet, nemcsak azért mondogattad, hogy bennünket felkészíts rá, hanem sokkal inkább magadat. Hiszen látom, nem küzdesz, csak elfogadsz. Csendben beletörődtél sorsodba. Hiszen ez a betegség nem gyógyítható, csak szinten tartható. Te pedig bőven elmúltál hetven.

De ez most megváltozott, mert már nehezedre esik a járás, hogy a kezedbe vedd a kanalat, és már maga a gondolkodás is megterhelő. Már nem jársz el a szokásos délutáni sétákra. Ki sem teszed a lábadat otthonról. Nem dolgozol olyan lelkesen a saját könyveden. Nem vág úgy az eszed, mint a borotva. A matematikus, a mérnök éles elméje megcsorbult. Nem vitatkozol szenvedélyesen a történelemről és a politikáról.

A legszívesebben csak fekszel és tévézel. Vagy emlékeidbe révedve utazol a múltban. A szemeid egyre fátyolosabbak, egyre távolibbak. A fiatalság tüze egyre csak halványul. Ritka - és milyen értékes! - a pillanat, amikor a tűz még felizzik. Mikor felébred benned a harci szellem, az élet szeretete, és várat ostromlók utolsó erejével felcsattansz. Néha még van kedved egy ízeset beszélgetni, nosztalgiázni, vagy inkább búcsúzkodni.

De utána csendesen visszavonulsz közönyös elmúlásodba, és csak békességre vágysz. Félek, eljön a pillanat, mikor a tűz többé nem lobban fel, és még csak a füst sem jelzi majd: a maradék szikra is kihunyt. Tudom, neked sokkal rosszabb. Meg kellett küzdened azzal, hogy egyre kevésbé vagy a tested és a szellemed ura. El kellett fogadnod: megtörtél.

Most pedig végig kell asszisztálnod lassú megszűnésedet. De a szeretteidnek is van olyan nehéz, mint neked. Egy kicsit mi is veled haldoklunk. Nekünk is fel kell dolgoznunk: már nem az vagy, aki az emlékeinkben él. Mind más-más képeket őrzünk rólad a szívünkben. A csodálatos férjet, a nagyszerű apát, a zseni nagypapát. Ám ne aggódj, csak ezekre fogunk emlékezni, ha már egyszer nem leszel - bár azt kívánom, ez sose jöjjön el.

De most jobban aggódunk azért, hogy mi lesz veled. Az óra ketyeg, de ki tudja, meddig. Egyszer az elem lemerül, és az idő megáll. Ezért olyan értékes minden veled töltött pillanat, még ha fáj is, mert az ember arra gondol: talán ez lesz az utolsó perc, amit együtt tölthetek veled. Csak annyit tehetünk, hogy veled együtt várunk. És közben őrizzük az emlékedet. A tüzedet.

Még több olvasnivalóra vágysz?

Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Greta May írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.Fotó: Pályi Zsófia

Nyitókép: Shutterstock