Menekülök a férfi elől, akinek a függősége lettem...

Mert egyszer eljön az idő, amikor az utolsó mondatom végére pont kerül. De te nem hagyod. Nem eresztesz. Függő lettél. Tőlem függesz... Nem volt elég a szer és az alkohol, rám fonódtál, fojtogattál a birtoklási vágyaddal. Nem engedsz most sem, pedig én már rég levettem a béklyóimat. Egy képzeletbeli lényt szorongatsz még mindig, mert kell a kapaszkodó, de én már se testben, se lélekben nem vagyok veled.

Leváltam. Eltoltalak magamtól, és végre ki merem mondani: nem kellesz. El kéne fogadnod, de te csimpaszkodsz, és a szavaim nekiütköznek beteges kényszereid falának. Émelyítő a ragaszkodásod, viszolygást kelt a zaklatásod, az értetlenséged. Hiába mondom, hogy elég. Tiltalak, kizárlak, de te megtalálod a rést, ahol átjutsz, és valahogy mégis képbe kerülsz. A félelem eluralkodik rajtam, lassan már egy pszichothrillerben érzem magam a valóság helyett.

Le akarlak rázni magamról, mint kutya a vizet. Persze Terézanyu még mindig teli torokból ordítja bennem, hogy küzdjek érted tovább, beszéljelek rá, hogy menj rehabra. De tudom, már nemcsak a szer- és alkoholfüggőségedet kellene leraknod - amiket olyan jól tudtál titkolni az elején -, hanem a tőlem való függést is ki kéne mossák az agyadból.

Nem jó bujkálni, lakhelyet változtatni, hogy ne találj meg. Nem jó félelemben élni, hogy lesed minden percem, nem jó ebédelni a konyhában attól félve, hogy benézhetsz az ablakon. Nem jó eljátszani a gondolattal, hogy távolságtartási végzést kell kérnem a hatóságtól, mert nem érzem magam biztonságban.

Mániáddá váltam. A gyengeséged és a tartásnélküliséged űz hozzám még mindig. Mert ez nem szerelem, ez birtoklás- és kontrollmánia. Hiába mondom, hogy ezt az energiát fektesd magadba, hiábavaló minden szó. Soha nem leszel szabad. Ha én eltűntem a képből, majd keresel magadnak valakit, akire újra rátapadhatsz...

Elvetted az időmet, az energiámat. Elvetted a hitemet. Elvetted a bizalmamat. Mindezt újra kell majd építenem, mert nem büntethetek miattad egy ártatlant. Én kiszabadulok - de te, ha nem teszel magadért, láncok között fogsz vergődni, és az is, aki hozzád csapódik. Nem, nem foglak elfelejteni. Megmaradsz bennem, mint örökös figyelmeztetés arra, hogy jól figyeljek oda. Hogy ne higgyek el mindent, amit az elején látok. Odaültetted a kétkedést a vállamra.

Az imáimban talán felbukkansz majd. Azt kérem az égtől, hogy le tudd győzni a téged fogvatartó démonokat. Csak engem hagyj békén...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock