Bele lehet halni a magányba?

Nézem, hogyan takargatják be gondosan a Nap minden egyes sugarát a felé kúszó felhők. Ülök, és bámulom, hogy még a természet is gondoskodó, hogy még a világmindenséget is a szeretet tartja össze. Én pedig magamhoz sem ölelhetlek téged, míg mindkettőnkben le nem csengenek a saját kis viharaink.

Idő. Türelem. Távolság. Mennyivel könnyebb lenne úgy várnunk dolgokra, hogy tudjuk azt a dátumot, amikortól más lesz minden! Mennyivel könnyebb lenne számolni a napokat, mintsem tűrni, hogy a kétségek és a bizonytalanra való várakozás szép lassan felemésszen! Ülök, és várom, hogy az élet illata beáradjon a nyitott ajtón. Keresem a nemrég még szobámban tomboló nyüzsgést, az ölelések emlékét, a szavaid gyengédségét.

Hiányzol. Meghagyom a saját csönded, nem akarom a gondolataid megzavarni, felkavarni. Tudod, én nem hittem, hogy léteznek ilyen gyönyörű, de mégis pokoli érzések. Próbálom kiszorítani őket a gondolataimból, igyekszem minden erőmmel a boldog jövőnkre koncentrálni. Igyekszem formálni magam, hogy ne egy roncsot láss bennem, hanem azt a szerethető nőt, akinek megismertél.

Tudom, hogy ez főként a saját érdekem, akkor is, ha most minden lélegzetvételemhez te adsz erőt. A várakozás fegyelemre tanít. Láthatatlan kezek fogják be a számat, ha szólni akarok, és ugyanezek törlik le a néha kicsorduló könnyeimet is.

Szokatlan a reggeli magányos ébredés, és idegen a saját ágyam is, amiben esténként egyedül hajtom álomra a fejem. Csak a macskám dorombol a te esti duruzsolásod helyett. Esküszöm, a méltatlankodásaid, apró bosszankodásaid is végtelenül boldoggá tennének most. Vagy a tudat, hogy ha nem is fekszel mellettem, de itt vagy valahol egy karnyújtásnyira. Pedig most sem vagy messze. Igyekszem elhessegetni a kétségeim, de minél inkább ezen vagyok, annál inkább teret engedek a szomorúságnak a szívemben.

Milyen egyszerű is lenne az egész, ha nem értenénk egymást olyan sokszor félre, és ami nekem jót jelent, neked sem jelentene rosszat - és fordítva. Olyan sokszor szórjuk el egymásban a félelem apró magvacskáit akaratlanul, észrevétlenül, hogy megszámlálni sem tudom.

És én még mindig csak ülök, és várok. Várom az ébredést ebből a lázálomból, és közben minden erőmmel igyekszem arra koncentrálni, hogy ez a rövid külön töltött idő a javunkat szolgálja. Hogy értünk van. Értünk, akik hamarosan újra eggyé válunk majd. De az már más lesz. Egyszerűbb. Tisztább. Járhatóbb. Mert ott már szembeszegülünk majd a problémákkal. És őszintén hiszem, hogy a kis önismereti, magányos tréningünk után már semmi nem jöhet, ami elválaszthatna minket egymástól.

Szóval csak ülök a kanapé szélén, és várok. Rád.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock