Nincs olyan, hogy a pasim lehet, hogy nem is az igazi - hiszen az igazi csak a Disney-mesék futószalagjáról pottyanhat le - és inkább elmerülök a hatalmas, megnyugtató ölelésében. A hazugságok már a bőröm alatt gennyesednek, én meg hiába fordítom el a fejem, ha már érzem a szagukat. És ilyenkor egy picit mindig vissza kell néznem és rendbe kell hoznom a dolgokat magamban.
Igaz, semmi kedvem nincs hozzá, mert szívesebben élnék az álomvilágomban. De sajnos nem kell messzire mennem a rossz példákért. A nővérem egy vén sznob hülyével él együtt. Külön szobában alszanak, és a négy macskájuk a mindenük. Valószínűleg még szűz, de nem mertem rákérdezni - a családban senki sem tudja. Még ők sem merik definiálni a kapcsolatukat.
A bátyám egyedül él, és csak az Insta-celebekről tud beszélni. Barátnője még neki sem volt, mert az hülyeség, csak elveszi az időt. Képtelen közelebbi kapcsolatba lépni bárkivel, a barátságon túl minden ellenkező neműnek megálljt parancsol.
Mi ezt tanultuk a szüleinktől. Hogy hogyan fojtsunk el magunkban mindent. Én vagyok a fekete bárány, mert van párkapcsolatom, érzéseim, életem. Pedig nagyon szeretjük egymást, érezzük is, csak nem tudjuk kimutatni.
Csak rájuk kell néznem, és már tudom, mennyire rettenetes megoldás a könnyű, elhazudott élet. Pár napja elkezdtem naplót írni - azt kívánom, bár kétkezes lennék, mert a sok körmöléstől begörcsölnek az ujjaim, de minden oldalnyi gondolatra jut másik két füzetlap. Csak nézem a ronda kézírásomat, és közben szégyellem magam: így papírra vetve minden gondolatom százszor ijesztőbb, mocskosabb. Minél távolabb kerülsz az igazi érzéseidtől, annál jobban meglepődsz, amikor újra találkozol velük.
Most úgyis egyedül vagyok itthon: ha érzem, hogy a sírás fojtogat, még bátorítom is magam egy kiadós bőgésre. Kimondok, leírok egyértelmű dolgokat, amiket eddig gondosan próbáltam dugdosni magam elől.
Lehet, hogy búcsút kell intenem a világ legrendesebb pasijának, mert szeretem, de nem vagyok belé szerelmes. Ráadásul szembe kell néznem azzal is, hogy a legnagyobb bajban sem számíthatok a testvéreimre - pedig tudnának segíteni. De ők inkább a homokba dugják a fejüket.
Hát, én nem fogom. Nem akarok esténként azzal a tudattal lefeküdni, hogy ma is gyáva voltam. Ma sem álltam ki magamért. Tudom, hogy az agyam nem egy számítógépes program: nem lehet felülírni az alapbeállításokat. Persze közben rettegek, hogy olyan mélyre kell merülnöm, ahonnan sosem jövök vissza. De muszáj lesz, különben elemészt a sok hazugság.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.