Közös gyerekkel akartál magadhoz láncolni!

Persze ezt soha nem mondtam neki. Állítólag ez baj volt. Már-már válóok. De valahogy én ebből csak annyit érzékeltem akkor, hogy ha ennyire nem tudta értékelni azt, ami szavak nélkül is köztünk van, akkor menjen. Mentem magam is. Amerre vitt az éjszaka. Nem érdekelt, hogy hol ébredek, milyen illata van és hogy néz ki reggel. Két dolog számított: legyen szex meg kaja.

Pocsékul hangzik, tudom. Csakhogy a túlélésre játszottam. Nappal dolgoztam, és este előkerítettem azt a nőt, aki adott enni és beengedett az ágyába. Mondjuk, nem voltam válogatós, mert a kanapé is megtette, de ha úgy alakult, a kocsim is. Mindegy volt. Csak ne kelljen magammal és az emlékeimmel foglalkoznom. Csak valami kicsit oldja a belsőmben mardosó ürességet. A tudatot, hogy nem kellettem, hogy elhagytak.

Tényleg tökéletesnek tűnt. Az egyetlen bökkenő csupán annyi volt, hogy a volt csajom két utcával arrébb lakott. Így aztán minden reggel távolról láthattam, ahogy várja a buszt. Furcsa és kellemetlen játszmája volt ez az életnek, de úgy gondoltam, ez a "ki kell bírni" része.

A látszólagos idill egészen addig tartott, amíg az egyik este a szokottnál nagyobb cécó övezte a vacsorát. Díszes terítés, szexi ruha a nőn, a gyereke sehol. Ezek azok a pillanatok, amikor a magamfajta már a lakásba lépve ösztönösen menekülne. Érzi, tudja, hogy baj van. Következik valami, ami visszafordíthatatlanul belerongyol az életébe.

Pedig addigra már egészen megkedveltem a közös életünket. Kezdtem azt érezni, hogy valamelyest a helyemen vagyok. Van egy nő, akivel nem kell sokat beszélgetni, nem akar folyton velem lenni, hagy sokat melózni, nem erőszakoskodik a hosszú és lágy szeretkezésekkel. Beéri azzal, amit nyújtani tudok: közepesen rövid, érzelemmentes numerák. Cserébe hétvégenként leültem videójátékozni a gyerekével. Szerintem kvittek voltunk.

A lehengerlő düh, a tehetetlenség, a kétségbeesés egyszerre öntöttek el, hogy egy életre hozzá leszek láncolva egy nőhöz, akinek még csak a szagát sem szeretem. Mindez természetesen csak belül játszódott le. Az arcomon csak a döbbenet ült. Aztán szépen lassan felálltam, felállítottam őt is, megöleltem, és kínom azt hazudtam: örülök a nem várt csodának. Megcsókolni már nem tudtam, mert akkor valószínűleg elhányom magam.

Egy pillanat alatt összeállt a kép, hogy meg akart fogni a gyerekkel. Röhejesen egyértelmű volt. Ezt már csak tetőzte, hogy amikor három év után el mertem hagyni, akkor fél évig nem láthattam a kislányomat. Majd belepusztultam, ezért megadtam magam, és szépen visszakullogtam. A lányomból kiskamasz lett, belőlem meg egy ötven feletti középosztálybeli, aki azzal nyugtatja magát, hogy legalább tisztességgel neveli a gyerekét, ha már megcsinálta.

Kornél történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nem baj, ha nem vagy rutinos író. ✍️ Ha eddig csak a fióknak írogattál, akkor itt az alkalom, hogy megmutasd, mire vagy képes!

Mit kell tenned, ha részt akarsz venni a pályázaton?

Írd meg egy maximum 3500 karakteres cikk formájában, hogy mit gondolsz az alábbi idézetről - majd küldd el nekünk a jelentkezes@she.hu email címre április 30-ig!

Oszd meg velünk, és a legjobb cikkeket megjelentetjük az oldalon!

Forrás: She.hu

Nyitókép: Shutterstock