Akkor is boldog vagyok, ha semmi okom sincs rá!

Így az éjszaka csendje és a néhány pislákoló csillag fénye mellett hatalmába kerít a nyugalom. Mintha a sötétséget szippantanám be, mikor levegőt veszek, és az alvó égbolt sóhaja szökne ki a tüdőmből, mikor kifújom a levegőt. Olyan szép a világ! Nem tudok mit kezdeni a boldogságommal. Csak állok és rácsodálkozom mindenre.

Egyszeriben feltűnik minden, ami él, lélegzik, létezik - minden mennyire csodálatos! Olvastam valahol a napokban, hogy mennyit számít a mosoly, hogy milyen erővel bír egy idegentől kapott kis apró, kedves gesztus. Hogy sokszor az életkedvedet adja vissza, sokszor pedig az emberekbe vetett, rég elveszettnek hitt hitedet. És ma reggel valami csoda folytán a régi sérelmek, fájdalmak mind kiszakadtak belőlem, és csak sétáltam a napsütéses tavaszban és mosolyogtam.

Pedig én is úgy viszonyultam az egészhez, mintha pár harmatcseppet tartanék a két tenyeremben - óvatosan fontam köréjük ólomburkot a kezeimből. És sokáig rejtegetve, féltve-óvva igyekeztem általuk boldogabb lenni. Aztán egyszer - mintha szétgurultak volna a szívemben ezek a boldogságcseppek - feloldódott a gát bennem. Mert ki szabhatja meg, hogyan is kell boldognak lenni? Kinek van joga meghatározni, mitől lehetünk egységesen boldogok? Amitől én nevetek, azon a barátom elsírja magát, és ami más száját húzza mosolyra, az az én lelkembe márt éles tőrt.

Emberek vagyunk, egyedi kincsek, egyedi életek, külön, értékes érzésekkel, tapasztalatokkal. Ami másnak semmiség, az nekem az élet csodája - és amit sokan fontosnak tartanak, sokszor engem fikarcnyit sem érdekel. Mégis egészek vagyunk, mégis különbözően egyformák. Egyéni boldogságra vágyunk, mégis motoszkál bennünk valahol a megfelelési kényszer. Íratlan szabályok között lavírozva próbálom megtalálni a porszemnyi világomban a saját világméretű helyemet.

Aztán a telihold fényét szép lassan eltakarja az elé kúszó felhő, én pedig elszégyellem magam azon, hogy az utcán kóvályogva elmélkedem, milyen boldog is vagyok most. Ahelyett, hogy rohannék haza a társam karjaiba és megosztanám vele ezt az egészet. Ahelyett, hogy csak némán, szavak nélkül hagynám magam elveszni az ölelésében.

Ahelyett, hogy közösen, kézen fogva bámulnánk a csillagokat. Nem törődve azzal, hogy az éjszaka irigyen rejti el előlünk az égbolt fényeit, csak megélnénk kettőnk igazi csodáját. Az életet, a boldogságot, a mi közös ajándékunkat, ezt a csodás szerelmet.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock