Távolról szeretlek, de felőröl a szenvedély...

Még látom a tekintetedben gyúló tüzet, amikor először rám néztél. Ám most nincs, ami mosolyra húzná a számat. Bámulom az eget, ahol kondenzcsíkok útjain visz a gép, tőlem nagyon messzire. Arra lettünk teremtve, hogy boldogok legyünk. Most mégis csak a haldokló türelemmel ötvözött szenvedés maradt nekem, ami mögött hiába üti a szerelmünk két ököllel a törhetetlen üveglapocskákat, nem mindig hallom meg a dörömbölő segélykiáltást.

Ahogy behunyom a szemem, még érzem az ébredő hajnal első sóhajait az arcomon. Még látom csukott szemhéjaimon át a narancsos fényt, érzékelem a vállamon nyugodt lélegzeted. Még a szemeimet is óvatosan nyitom ki, nehogy felébresszelek - mintha bármiféle zajt tudnék vele csapni... Csak vigyázni akarok rád, óvni azt a törékeny csodaszívet, ami a bordáid mögött dobog. Csak vigyázni akarok a szerelmünkre, amit magadban őrzöl.

Mint egy időzített bomba, úgy ketyeg most a mellkasomban a tulajdon szívem. Benyúlnék és kitépném a drótokat, hogy hallgasson el, mert saját magamat sem hallom nyugtalan csörömpölésétől. A csüggesztő gondolatokat csak a kétségbeesés diktálja. Ezek nem az én kreálmányaim, ezekhez nekem semmi közöm. Furcsa volt úgy elengedni a két kezed, hogy jóformán még alig ismerjük egymást, mégis, mintha mindig a társam lettél volna.

Mintha minden napom minden gondolatát te töltötted volna ki egész életemben. Mintha minden gondom elszállt volna néhány nyugtató szavadtól. Mintha a marokszám magamba tömött gyógyszerek helyett mindig te lettél volna a meg nem talált gyógyír valamennyi bajomra. Mintha te lettél volna, aki mindig bennem élt - de ezt csak akkor fedeztem fel, mikor végre egymással szemben álltunk. Hogy te én vagy, én pedig te vagyok. Én gondolkodom, és általad kapnak hangalakot a fejemben születő elméletek. Ugyanaz vagy, ami én leszek, és én ugyanaz voltam, aki te vagy.

Sosem láttalak, mégis örökké itt voltál legbelül. De én mindig annyira rohantam, hogy nem vettem a fáradságot, hogy magamban keressem a válaszokat az életem nagy kérdéseire. Hogy rájöjjek: te vagy az én utam, a bőröd tapintása, a két csillogó szemed, a hangod, ami bármikor, bárhol képes enyhülést adni. A két karod szorító ölelése, amiben ha ott halnék meg azon nyomban, az sem érdekelne, mert sosem voltam olyan boldog, mint most melletted. Még akkor sem, ha most úgy éljük meg ezeket a napokat, mintha valami ördögtől való próbatétel lenne, pedig talán épp az ellenkezőjéről van szó.

Mert tudom, hogy csak így van értelme, és tudom, hogy ezt a döntést közösen hoztuk, így közösen is csináljuk végig. Nem egyoldalúan, nem szélmalomharcként, hanem a szó legszorosabb értelmében közösen. Együtt. Mint a társak. Mert te az életemnek nem a része vagy, hanem magad vagy az egész életem.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock