Furcsa öregembernek láttalak, ma apámként szeretlek...

Én akkor nemcsak egyszerűen sírtam, hanem zokogtam - még most is érzem, ahogy az arcomra rászáradt könnyek helyére újak csordultak. Az út túloldalán vidám lakodalmas tömeg verte fel a hideg, kora tavaszi csendet. Láttam, hogy egy-két középkorú asszony rám sandít, közben bizalmas hangon, görnyedt háttal sutyorog valamit rólam. Mintha az út túloldaláról hallanám! Legszívesebben a hátamra kaptam volna egy rakétavetőt. Képzeletben beledurrantottam a vidám, bizonyára faék egyszerű emberekből álló sorba.

Akkor ültél oda mellém. Először csak a barnás ősz szakálladat pillantottam meg, így ösztönösen arrébb csúsztam a padon. Féltem tőled, volt már dolgom nyomulós, minden önértékelést mellőző vénemberekkel. De te nem tettél semmit, csak vártál és vártál, amíg kifolyik belőlem az összes könny, türelmesen, semmin sem aggodalmaskodva. Fogalmam sincs, meddig tarthatott, öt percet és egy órát ugyanolyan hosszúnak éreztem. De neked is mindegy volt. Te voltál az első, akinél nem éreztem, hogy ez számít. Hogy sietnem kell, mert különben rám un.

Egy sóhaj szakadt ki belőlem, te pedig megszólaltál: "Gyere, vegyünk még neked zsebkendőt, kelleni fog."Azelőtt még nem hallottam ilyen hangot. A világ összes szeretete ott volt abban a mondatban, és én legbelül már tudtam, hogy jót fogsz tenni velem.

A kimerültségtől kábán felálltam a padról. A legközelebbi bolt a sarkon állt, de a világ végére is elmentem volna, hogy kiönthessem a lelkemet. A boltban aztán nem engedted, hogy fizessek, pedig az elnyűtt ruháid alapján már akkor is sejtettem, hogy mindent forintot gondosan be kell osztanod.

Amikor kijöttünk, tudtam, hogy még találkozni akarok veled, és te is velem. Mégis mindkettőnknek torkán akadt a szó, és hetekig nem láttuk egymást. Május elsején láttalak meg ismét, éppen ugyanazon a padon ücsörögve. Leültem melléd, nyújtottam a kezem, és bemutatkoztam. Láttam rajtad a meglepődést, hogy nem ehhez szoktál, hiszen évek óta a magány elbarikádozott szigetén élsz. És akkor elmesélted az életedet.

Hogy volt egy feleséged, de ő megcsalt valami "átkozott Pistával", meg amúgy is, az egy boszorkány. Hogy nincsen gyereked, pedig most már a fél életedet odaadnád egyért. Egy kislány, az jó lett volna - hümmögted, miközben tekinteted a távolba révedt. - Tudod, olyan aranyos, cserfes, minden lébe' kanál.

Az új apámmal viszont minden hétvégén reggel nyolckor együtt megterítjük a "csodaasztalt", ahogy ő hívja. Olyan két éve elvittem Egerbe egy panzióba, ahol svédasztalos reggeli várta, és azóta is meg van veszve érte. Rövid az élet, főleg az övé... És imádom azokat a közös reggeleket, a baconös rántottákat, porceláncsészés teázásokat, meg a tekintetét, amikor kipakolom azt a sok szalámit.
Ilyenkor csak örülünk, hogy egy jót ehetünk. Kényelmesen, ráérősen, beszélgetve.

Bár a múltkor kicsit morgott amiatt, hogy a lyukas viaszterítőt lecseréltem egy szép lila vászonra. De eddig ez volt a legnagyobb bajunk. A mai napig képtelen vagyok megszokni, hogy komolyan érdekli, mi van velem. Hogy meghallgat, figyel. Azt meg pláne nem tudom hova tenni, ha megölel. De már nem gondolkodom ezen - inkább csak élvezem, hogy egyre szebbek a hétvégi reggelek.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock