Párkapcsolati válság: Miért bolondulnak meg sokan 40 fölött?

"Ha az ember például vesz egy kanapét, akkor hajlamos azt gondolni, hogy egy életre van egy kanapéja, és történjék bármi, a kanapé gondot letudta." Na, hát az emberi kapcsolatok viszont nem így működnek. Azaz de. És pont ez a probléma. Mert sokan így kezeljük a magánéletünket is. Megvan a nő, megvan a pasi, ezzel a dolog le van tudva. Nem kell több erőt és energiát belefeccölni, hiszen a célt elértük. Megszereztük álmaink párját.

Aztán jönnek a gondok sorban. Mintha képtelenek lennénk a boldogságra. Talán a probléma genetikailag kódolt, és az ősember szaporodási- és életciklusában keresendő. Ez a vágy még ma is ott rejlik minden emberben, még akkor is, ha figyelmen kívül hagyja: minél több, minél változatosabb genetikájú és életképesebb partnerrel párosodni. Abban az időben ez szükséges volt a túléléshez, mert az idő amúgy is szűkre szabott volt a veszélyekkel teli világban.

De ma? Az élethossz és annak minősége kitolódott, és lehetőségünk nyílik az együttélésre, a boldogságra. És mégis, talán pont az előbb említett genetikai kódolás, a túlélő ösztön miatt vagyunk képtelenek a hosszú távú kapcsolatra. Vágyunk rá, de becsapva érezzük magunkat, mert csak nehézségek és lemondások árán érhetjük el. Pedig a megoldás az, hogy bizony tennünk kell érte. Megdolgozni a kapcsolatért, a családért. És igen, olykor ez nagyon nehéz.

Ez főleg abban az életkorban igényel rengeteg munkát, amikor már csak élvezni kellene mindazt, amit elértünk. Megvan életünk párja, ház, gyerekek, egzisztencia. És mégis, mintha képtelenek lennénk értékelni az élet ezen örömeit. Nem hiába van az, hogy negyven fölött történik a legtöbb válás.
Ugyanis a célok elérése újabb célokat szül... Az ember már csak ilyen. Nyughatatlan.

A "révbe értem" állapot persze mindenkinél másképpen csapódik le. Van, aki beletunyul a kapcsolatába és hagyja, hogy "magától" menjen gajra az egész. Mások állandóan keresik az újat, a szokatlant - pillanatnyi örömökben mérik a boldogságot, és ezért nem foglalkoznak a párjukkal. Csakhogy mindkét út zsákutcába vezet. Mindkettő azon bukik el, hogy elengedjük azt, ami már a miénk, ahelyett, hogy igyekeznénk megtartani.

A kapcsolat nem akkor boldog és kiegyensúlyozott, ha mi jól érezzük magunkat benne, hanem akkor, ha mindkét fél elégedett. Jusson eszünkbe az a jelenség, amikor valaki olyan ajándékot ad a másiknak, aminek ő maga örülne! Olyan csokit, amit ő szeret, olyan bort, amit ő kedvel, olyan könyvet, amit maga is szívesen olvasna. Ahelyett, hogy a megajándékozott személyén lenne a lényeg, az ajándékozás pusztán egy öncélú igény kielégítésére szolgál. Sokszor így vagyunk a kapcsolatunkkal is... A magunk örömét keressük benne, ahelyett, hogy a párunk igényeit igyekeznénk kielégíteni.

A megosztott házimunka, és az, amikor a gyereknevelésből mindkét fél egyformán kiveszi a részét, jótékony hatással van a párkapcsolatra. Ha van kire támaszkodni a bajban - és viszonozni, ha neki van szüksége rá... De semmi nem ér fel azzal, amikor megtaláljuk a közös pontokat hobbiban, életmódban, gondolkodásban.

Olykor a szex hiánya indít el pusztító folyamatokat, ugyanis szex nélkül - jó és minőségi szex nélkül - nincs párkapcsolat. Máskor pont azért marad el a szex, mert valami más nincsen rendben. A jó házasságért, párkapcsolatért bizony folyamatosan dolgozni kell, sohasem dőlhetünk hátra nyugodtan. Mert ha mi magunk nem teszünk érte, hogyan is várhatnánk el a másiktól ugyanezt?

Már nem a kőkorban élünk, már nem vagyunk ősemberek. A család már nem a túlélés eszköze, hanem a lelki béke, a szexuális harmónia, gyermekeink jólétének, boldogságának, erkölcsi fejlődésének záloga. Márpedig ehhez beszélgetni kell. Nem elég este beesni együtt a tv elé. Ismerni kell a másikat. Azt a másikat, aki hozzánk hasonlóan folyamatosan változik, és nem azt, aki egykor volt, amikor megismerkedtünk vele.

Nyitókép: Shutterstock