Miért rinyálsz folyton? Mindenkinek az agyára mész!

Persze az élet jó abban, hogy igazságtalan legyen, és valakinek csak egy szál gond jár, másnak meg egy egész kertet kell gondoznia. Mégis azt tapasztalom, hogy jó páran csak lovagolnak a régi sérelmeiken, hogy legyen min panaszkodni. Nem hinném, hogy tudatosan teszik ezt, inkább már csak úgy megszokásból. Mert jólesik nyalogatni a sebeket - aztán ha már magától is beforrna, fogják, és még egyszer feltépik.

Azt hiszem, ezek az emberek afféle "nyomorpajtit" keresnek. Egy megértő társat, akivel el lehet merülni a fájdalom végtelen tengerében. Nem állítom, hogy nem érdekli őket a másik baja, viszont az elsődleges cél az, hogy tovább panaszkodhassanak. És itt egyáltalán nem arról van szó, hogy miért rinyál a frissen elvált kolléganőd egész nap.

Szerintem egy szakítás után én dolgozni sem bírnék bemenni, nemhogy kamu mosolyt villantani. Igenis vannak olyan helyzetek, az életben többször is, amikor mindenkit sok szeretettel vár az a bizonyos padló. Az ilyen életszakaszokban, ami sokszor nem megy le egy-két röpke hónap alatt, bőven van helye a panaszkodásnak.

Sőt, más esetekben is. Ha leeszed a frissen mosott nadrágod paradicsomos húsgombóccal, nyilván kicsúsznak azok a bizonyos csúnya szavak. Ha az előtted lévő autóban az önfeledten telefonálgató sofőr nem ismeri az indexet, olyan cifra káromkodások jutnak eszedbe, amik a magyar nyelv kreativitását dicsérik. Csak az a nem mindegy, hogy egész nap a problémán fogsz rágódni, vagy 10 perc múlva veszel egy mély levegőt, kifújod, és már valami másra gondolsz.

Néha aztán elfog valamiféle szégyenérzet, hogy vegyek vissza az arcomból, mert nem tudom, min mennek keresztül ezek az emberek. Biztos megoldhatatlan, életre szóló problémákkal kell megküzdeniük. Olyanokkal, amiket én el sem tudok képzelni. Aztán eszembe jut, hogy nekem is van egy rákos apám, akinek félig-meddig már én intézem az ügyeit, az állandó anyagi támogatásról már nem is beszélve, pedig lenne helye máshol is annak a pénznek. Mégis tudok mosolyogni.

Meg egyébként is: nem hiszem, hogy bárkinek kifizetődő lenne az, ha egész életében a nyirkos, sötét sarokban ül, miközben a többiek a napfényben játszanak. Azok a "többiek" is megvívják minden nap a csatáikat. Erőt vesznek magukon, akkor is, ha rohadtul fáj és legszívesebben egész nap csak az ágyat nyomnák. De láss csodát, az erőlködés előbb-utóbb megtérül. És ha még nincsenek is ott a tutiban, élvezik, mikor épp egy langyos szellő simogatja az arcukat.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock