Pokolba a hurráoptimizmussal: Rinyálni jó!

Hamar megtanuljuk, hogy a pozitív gondolkozás érték, és az emberek az inspiráló példákat szeretik a folytonos nyavalygás helyett. Pedig a panaszkodás néha - tényleg csak néha - igenis jót tesz. Bár kevesebb ítélkezés kapcsolódna hozzá!

Jó, jó, de mi is az a panaszkodás?

Annál egy fokkal azért több, mint hogy szembenézünk a valóság egy kevésbé vonzó aspektusával, és nyíltan felvállaljuk azt mások előtt. A panaszkodásban ott a düh, a frusztráció, a felháborodás, az elkeseredettség, és legtöbbször épp emiatt nincs lehetőség a konstruktív problémamegoldásra - legalábbis az adott pillanatban.

Hozzásegít ahhoz, hogy megfogalmazzuk a problémát.

Igen, ventilálás közben akaratlanul is kijön az igazság, csak úgy ösztönösen, hirtelen felindulásból, hiszen meg sem próbáljuk cukrozni a sötét masszát, ez pedig igenis hasznos, elvégre később - egy más lelkiállapotban - ez lesz az alapja annak, hogy rendezzük, amit rendezni kell.

Csökkenti a stresszt.

Olyan, mint egy kiadós veszekedés: azzal, hogy kiadjuk a dühünket, máris közelebb kerülünk ahhoz, hogy lenyugodjunk.

Segít abban, hogy úgy érezzük, kezünkben a kontroll.

Pusztán azzal, hogy megfogalmaztuk a problémát és kiadtuk a hozzá kapcsolódó negatív érzelmeket, máris úgy érezzük, tettünk valamit a megoldásért... és hát bizonyos értelemben valóban tettünk is.

Tök jól összehoz mindenkit.

Az megvan, milyen jó közösséget kovácsol egy csapnivaló osztályfőnök a suliban, nagyfőnök a munkahelyen? Az emberek összejönnek, hogy róla témázgassanak, ez egyfajta terápia, hiszen mindenkinek van valamilyen "beakadása" vele kapcsolatban, és ha már neki nem mondhatja el, megosztja a terhet a sorstársakkal. Voilá, máris együtt egy remek kis csapat, aminek a tagjai idővel másban is számíthatnak egymásra.

Szóval, panaszkodni igenis jó, legalábbis egy bizonyos pontig.

Akkor, ha:

• Az adott témában soha el nem apad a panaszáradat, tényleges változás azonban nem történik. A panaszkodás jó esetben a megoldáscentrikus gondolkozás előszobája, de sokszor a történet itt megáll, és hónapokig, évekig stagnál, az illető pedig csak ontja magából a negativizmust.
• Nyomorlicitté alakul a diskurzus, és a két fél azon kezd versengeni, kinek rosszabb, nehezebb az élete, idegesítőbb a főnöke, és így tovább...
• Súlyos elvárások kapcsolódnak hozzá. Például az, hogy mindenki szánja a panaszkodót, esetleg megpróbáljanak aktívan segíteni rajta. Úgy vélem, az egyetlen célunk ilyenkor az lehet, hogy valaki meghallgasson minket...
• Morális aggályok merülnek fel, mondjuk, olyan belső dolgokat, titkokat fecseg ki az illető idegeneknek, amik nem tartoznak a családon, munkahelyen, adott közösségen kívül mozgókra, azokat az érintettekkel kellene inkább lerendeznie.
• Függővé válik az ember, figyelme teljesen a negatív történések felé fordul, és gyakorlatilag "sportot űz" a panaszkodásból, míg végül már a pozitív történéseket sem képes tisztán látni.

Én azt mondom, a panaszkodás igenis lehet jó, és bizony az sem szégyen, ha egy baráti társaság tagjai néha-néha összejönnek, hogy alaposan kiadják a bennük tomboló feszkót. Csak aztán nem mindegy, mi a következő lépés: az is a rinyáról fog szólni, vagy ott már a megoldásra koncentrálunk?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock