Mosolyogva mesél erről, de fogalma sincs, hogy ez mennyire fáj nekem. Minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom, és legszívesebben világgá mennék. A szüleim mindig sokat veszekedtek. Legalábbis, amire emlékszem. Persze voltak szép idők, időszakok. De a hullámvölgyek egy idő után már állandóvá váltak. A viták pedig egysíkúvá, unottá és szokásossá. Egész kicsi korom óta ment ez.
Eleinte próbálkoztam közbeszólni és kérni, hogy ne veszekedjenek. Egyetlenegyszer sikerült ezzel berekesztenem a vitát. A következő ilyen alkalommal már nem jött be. Inkább rám is megharagudtak, amiért ilyeneket mondok. Úgyhogy innentől kezdve csendben voltam. Elvonultam, zenét hallgattam, próbáltam kizárni azt, ami egyértelmű volt. A szüleim nem illettek össze, és úgy tűnt, rajtam kívül ezt senki sem látja.
Biztosan voltak gondjaik. Nem láttam bele, mikor min vesznek össze. Annyi biztos, hogy kevés pénzünk volt. Szerényen éltünk, de nekem próbáltak mindent megadni. De milyen egy gyerek? Akkor még nem fogod fel, hogy nem azért nem veszik meg neked azt a játékot, mert nem szeretnek. Hanem mert akkor nem lesz vacsora az asztalon. Sokszor előfordult, hogy ugyan leültünk vacsorázni, de csak én ettem. Mikor rákérdeztem, azt mondták mosolyogva, hogy ők nem éhesek. Ezek a dolgok csak felnőtt fejjel jutnak el igazán az ember agyáig és akarva-akaratlanul lelkiismeret-furdalást okoznak.
Nyilván emiatt is nagy volt közöttük a feszültség - ami valahol érthető. Kinek a hibája volt, hogy nem volt pénz? Fogalmam sincs, hisz annyit dolgoztak, hogy alig láttam őket. Ha meg otthon voltak, ordibáltak. Kb 15-16 lehettem, mikor ismét arra ébredtem, hogy egymást szidalmazva üvöltenek a konyhában. Hallottam, ahogy apa kiviharzik a lakásból és bevágja az ajtót. Mérges lettem, nagyon mérges! Utánamentem az udvarra, és kérdőre vontam. Szó szót követett, majd azt mondtam: "Akkor váljatok el, ennek nincs semmi értelme!" Apa aznap délután elköltözött...
Azóta eltelt 15 év. Sokat hallottam, láttam és tanultam a világról, ennek a pszichológiai hátteréről. Tapasztaltam dolgokat, és egyértelművé vált, hogy egyetlen mondat nem dönthet romba házasságokat. Előbb-utóbb úgyis elváltak volna. Ennek ellenére átkozom azt a napot. Én csak mérges voltam, kiszaladtak a számon olyan dolgok, amiket egyáltalán nem gondoltam komolyan.
Hisz akármilyen elbénázott is volt a családom, mégis az enyém volt. Ez szörnyűbb trauma, mint maga a válás. Legyünk akár 30 vagy 70 évesek, a kisgyerek mindig bennünk él, és vádló gondolatokat súg a fülünkbe. Bárcsak csendben maradtam volna, akkor nem nekem kellene cipelnem ezt a terhet!
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.