Ugyanolyan poros volt a szíved is, mint a kabátod

Lassan 3 éve lesz, hogy a barátnőimmel elmentünk egy buliba megünnepelni a névnapomat. Te odajöttél hozzám, meghívtál egy italra és táncolni vittél a parkettre. Előtte is találkoztunk párszor, én már megjegyeztelek magamnak - te nem biztos, hogy emlékeztél rám akkor.

Elindultunk haza, te jöttél velem. Nem volt kérdés, annyira automatikusan és természetesen történt minden. Előtte sosem csináltam ilyet, de sok év magánnyal és némi tapasztalattal a hátam mögött azt gondoltam: miért ne? Miért ne érezhetném magam jól veled, aki szinte idegen vagy? Miért ne tehetném azt, amit éppen szeretnék, ami éppen jólesik?

A B oldalon már sok mindent máshogy lát és értékel az ember. Feljöttél hozzám, felejthetetlen éjszaka volt. Reggel elhangzott a mondat, amit eddig csak filmekben hallottam: hogy hívnak? Aztán elmentél. Pár nap múlva kérted csak el a telefonszámomat, aztán a születésnapomat is együtt ünnepeltük. Vacsora, pezsgő és ismét egy csodás éjszaka. Hoztad a fogkefédet is. De aztán véget ért a munkád, ami miatt a városban voltál, így hazamentél. Ezután azt gondoltam, a kettőnk ügye ennyi volt.

Pár hét elteltével jött egy üzenet: "Egy pohár bor nálad, velem? Már úton vagyok." Nem tudtam rá nemet mondani. Ez így ment 8 hónapon keresztül. Az elején még izgultam, mikor vártalak. Pont, mint egy tini a randi előtt. Aztán ez az izgalom átment valami másba. Valami olyasmi érzésbe, amit nem tudok megfogalmazni. Nem volt bennem kérdés, nem volt izgulás, hogy mi lesz, mert pontosan tudtam. Lehet, hogy ekkor lettem magabiztos ebben a kapcsolatban?

Tudtam, hogy pontosan érkezel, tudtam, hogy ízleni fog a vacsora, tudtam, hogy hozol mellé bort - ami szintén finom lesz. Tudtam, hogy órákon át fogunk beszélgetni, mert sosem fogyunk ki a témából. Tudtam, hogy amikor eljön a pillanat, és te hozzám érsz, akkor elkezdődik az őrület. Az őrület, ami hajnalig tart. Az őrület, melyben mindig elvesztem. Mindig kivártam azt a bizonyos pillanatot. Szerettem, hogy te irányítottál.

Előtte 10 évig próbáltam mindent kézben tartani - és irányítani a szingli életemet. Megedződtem. Éreztem, hogy neked átadhatom magam teljesen. Végre nő lehettem egy kapcsolatban egy férfi oldalán, még ha ez a kapcsolat csak a lakásomra korlátozódott is. Pár alkalom után vettem neked fogkefét. Jólesett néha esténként fogmosás közben ránézni, rád gondolni.

Aztán egy szeles augusztusi éjszaka történt valami, és elromlott minden. Persze ez nem lett volna baj, ha közben nem szeretek beléd. Tudtam, hogy szabad vagy, és hogy ezen nem akarsz változtatni. Ezt el is fogadtam, mert a szabadságomhoz én is ragaszkodtam.

Azt, hogy megszerettelek, sosem mondtam, mert tudtam, hogy akkor nem jössz többet. Azon az augusztusi éjszakán összeomlottam belül. Majd eltelt pár hónap, és megkerestél. Feljöttél, és megöleltél. Hosszan, nagyon hosszan öleltél. A porszagú motoros kabátodat csak sokára vetted le, és utána kabát nélkül öleltél tovább. Ugyanolyan poros volt a szíved is, mint a kabátod.

Forrás: Shutterstock

Annyi mindent éreztem abban az ölelésben, de te bezártad magad, kizártál magadból, kizártál az életedből és a szívedből. Azt is csak remélni tudom, hogy kicsit benne voltam. Belém ölelted a szomorúságodat, a félelmeidet, és még nem tudom, miket. Szinte idegenként távoztál, felkavartál bennem minden korábbi érzelmet.

Pár nap múlva írtam neked egy levelet, melyben őszintén feltártam az érzéseimet, és kértelek: ha nem tudsz mellém állni, felvállalni, akkor inkább ne keress többet. A válaszod: tiszteletben tartod a kérésemet. Ennyi volt a mi történetünk.

Idő kellett, sok idő, mire távol tudtam helyezkedni ettől az egésztől, és ráláttam a lényegre. Megértettem, hogy nekem miért volt ez fontos. Megértettem és átéltem, milyen az, mikor tét nélkül létezünk a pillanatban. Milyen az, amikor csak mi vagyunk, és az idő megáll körülöttünk. Milyen az, mikor minden kint marad az ajtó előtt. Átéltem veled, hogy milyen szabadon szeretni, felszabadítottad a lelkem és a testem is. Hálásan gondolok vissza az együtt töltött időre.

Már nem vagyok szerelmes beléd, már nem tudom felidézni a parfümöd illatát, amit imádtam a nyakadon és a mellkasodon. Fontos szerepet kaptál az életemben, nagy tanítóm voltál. Már nem érzek szerelmet irántad, de szeretlek, és szeretettel gondolok rád, talán életem végéig.

Hálás vagyok, hogy megtanultam melletted, mennyit érek. Összeraktam törött részeimet, megéreztem és megtapasztaltam az erőmet. Olyan erőt szereztem, mely magasba emelt, magasabbra, mint ahol eddig bármikor voltam. Látom magamban azt a nőt, aki el tudja fogadni a férfit úgy, ahogy van - ha ő is elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Látom magamban azt a nőt, aki tud bízni egy férfiban, aki erős, de engedi a férfinak, hogy férfi legyen mellette. A gyémánt, ami bennem van, most még értékesebb és még fényesebben csillog, mint eddig. A fogkeféd még sokáig ott állt reménykedve az enyém mellett.

Kis Etelka

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek