Miért keserítse egy nevelőapa a fiam életét?

Október 11. a nyolcadik évfordulója annak, hogy a gyerekemmel elköltöztem otthonról. Milyen furcsa az emberi agy - abban a házban majdnem kilenc évig laktam, én rendeztem be. Azt hittem, még a növényekhez is kötődöm a kertben.

Aztán, amikor elköltöztem, magam is meglepődtem, hogy mennyire nem hiányzott az előző életem. Ennek egyik jele az volt, hogy hiába szoktam meg, hogy merre megyek haza, és vezettem rutinból az autót: az elköltözés másnapjától egyszer sem mentem véletlenül a ház felé, csak az új lakásomhoz. Szóval, már akkor tudtam, hogy ez jó döntés volt.

Más aspektusban már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. Válás után nem vágytam "komoly" kapcsolatra. Nem akartam újra feleség, élettárs, barátnő lenni, más embert kiszolgálni, körülugrálni, közös döntéseket hozni. Egyedül akartam az életemről dönteni, és egyedül akartam élni. Persze a fiammal.

Sőt! Azt sem akartam, hogy a gyerekem nevelésébe, bármiféle dolgába beleszóljon az, akivel együtt élek. A gyerekemnek van apja, kötődjön hozzá, ne másik férfihoz! Akkor még az apja is ragaszkodott hozzá. Hát persze... Kicsi volt, aranyos, okos, istenien mutattak együtt. Fontos PR értéke volt. A volt férjem volt a tökéletes apa, aki válás után is foglalkozik a gyerekével, nyaralni viszi meg síelni.
Aztán újranősült. Tudtam, hogy ez jelentősen megváltoztatja a helyzetet, de azt hittem, hogy vannak alapok, amik - bármi történik is - megmaradnak.

Csalódnom kellett. Az új feleség és a gyerekem nem jöttek ki egymással. Ez így nem is pontos, mert egy kilenc éves kisgyerekkel csak az nem jön ki, aki nem akar. Hát, ő nem akart. Kizárólagosságot szeretett volna, a gyerekem nélkül. De ezt persze nem vállalta fel, alattomosan rombolta az apa-fiú kapcsolatot. Még engem is felkeresett, hogy engedjem, hogy az ő két gyerekének lehessen apja. Azt hittem, rosszul hallok! Az a férfi az ÉN gyerekem apja. Miért is lenne másé?!

Forrás: Shutterstock

Folytatta az aknamunkát. Igazából utálta a fiamat, az apja vívódott, én meg nem szólhattam. Mert ha igen, akkor irigy vagyok az ő boldogságukra - már elváltak, szóval, nyilván azok voltak -, plusz nekem az lett volna a dolgom, hogy az ő kapcsolatukat támogassam. Nem tettem.

De mindez megerősítette bennem azt, hogy én nem költözöm össze senkivel, akinek útban van a gyerek, vagy akivel esetleg nem jönne ki. Tudom, tudom, ha engem szeret az a férfi, akkor a gyerekemet is, de aki élt már együtt kamasszal, pontosan tudja, hogy nehéz őket ilyenkor szeretni. Nem akartam, hogy a kapcsolatom arra menjen rá, hogy nem tudunk hárman együttműködni. A gyereket választottam, úgy gondoltam, jobb lesz neki így.

Az apja már a harmadik komoly kapcsolatában él, és nem foglalkozik a fiammal. Nem az új nő miatt, hanem mert nem találják a közös hangot. Nehéz is egy most leváló gyerekkel jóban lenni. Iszonyúan kritikus, kíméletlen, őszinte. Ennek van itt az ideje. Apukája a kényelmes megoldást választotta, fizeti a gyerektartást, és egy héten egyszer felhívja. Így azért kicsit könnyebb. Neki. Én meg teljesen egyedül próbálom menedzselni kettőnk életét.

Közben persze itt van a "Mi lett volna, ha...?" Ha nem zárkózom el a párkapcsolattól, és találok egy olyan férfit, aki szeret engem és a fiamat, megért és támogat bennünket - jó szóval, cselekedettel -, és megmutatja, milyen egy férfi. Hogyan öltözik, borotválkozik, hogyan veszi ki a részét a háztartásból, a bevásárlásból, a család működtetéséből. Mert nem a "vértől" lesz család a család, hanem ezektől. És nem tudom, hogyan kellett volna döntenem. Azóta sem hagy nyugodni a kérdés...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?