Abba halt bele a férjem, hogy sosem volt képes lassítani...

Rohansz, futsz, sietsz és még sincs soha semmire időd. Elszomorító, nem? Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy mégis hova rohanunk? De nem csak egy-két ember, hanem mindenki. Az emberek az utcán, a vásárlók a boltban, még a nénik is a piacon. Mindig mindenki siet.

Volt egy munkatársam, akinek szörnyű veszteség árán kellett megtanulnia, hogy időnként lassítanunk kell.Szilvi két gyermekes férjes asszony volt. Szép ház, két autó a garázsban, kutya a lábtörlőn, jól kereső férj. Elmondása szerint mindenük megvolt. Boldogok és gazdagok voltak.

A férje üzletemberként kereste a kenyerét. Ennek következtében mindig sietett valahova. Egy tárgyalás itt, egy megbeszélés ott. Nem történt ez másként azon a bizonyos reggelen sem. Mielőtt mit sem sejtve beült az autóba, elköszönt a családtól: "Este jövök, sietek haza."

A megszokott úton haladt, amin nap mint nap járt. Csukott szemmel is végig tudta volna vezetni a távot. Ám aznap reggel egy traktor döcögött előtte, ami kifejezetten idegesítette. "Meg kell előzni, nem érek én erre rá" - mondta magában. Index ki... És a többi már történelem. A híradóba az "Előzés a halálba" címszalaggal került be. Frontálisan ütközött egy szembejövő autóval. A másik járműben utazók ugyanúgy életüket vesztették, mint Gábor. Nem látta, vagy csak nem figyelt eléggé. Sosem tudjuk meg. A felesége sem tudta meg.

Forrás: Shutterstock

Kapott egy telefonhívást, ami az egész életét, az egész életüket megváltoztatta. Elvesztette a férjét, a társát, a szerelmét. A gyerekek elvesztették az apjukat. És ez csak a kezdet volt. Gábor halála után az életszínvonaluk is megváltozott. Szilvi természetesen elment dolgozni, eladták a nagy házat és próbálták feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Nem elég, hogy a férje többé nem jött haza, de kénytelen volt azzal a tudattal is együtt élni, hogy több ártatlan ember halálát okozta. És mégis miért? Hogy el ne késsen a munkahelyéről... Mindezt egy hajnali órán mesélte el nekem Szilvi, mielőtt nekiálltunk kitakarítani egy bécsi kávézót, hogy utána reggel hatkor munkába állhassunk egy mosodában. Éles váltás volt ez egy addig boldogságban és luxusban élő háziasszonynak.

Mindezt azért osztom meg veletek, mert véleményem szerint nem éri meg! Nem éri meg futni, rohanni, kapkodni. Öt perccel később érsz oda? És akkor mi van? Inkább annyival később, mintsem hullazsákban toljanak be a boncterembe. Most egy pillanatra állj meg és gondold végig, mit is veszíthetnél el. Mennyi minden van, amit szeretsz. Amiért imádsz élni. Mindezt odadobnád? Hogy két autóval előrébb állhass a pirosnál? Vagy hogy 3 perccel hamarabb érj be a munkahelyedre?

Inkább késsek el, ha úgy alakul. Inkább szidjon le a főnök, ha nem érek be pontosan. De én mindennap haza akarok érni a családomhoz. Nem szeretném statisztikai adatként végezni, akit egy szalagcímként olvas fel Szellő István az esti hírekben!

Szilvi történetét Zavada Janka jegyezte le.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?