Múltad voltam, de jövőd szeretnék lenni...

Egyedül utaztam oda, ahol a szerelmünk kezdődött. Nem a sebeket akartam feltépni, csupán a csodás emlékeket újraélni. Az utcákat róni, a régi térkövek kopogását hallani és kedves nevetésed hangját felidézni.

Mert hiányzik mindaz, ami a miénk volt: a szerelem, a remény, a millió lehetőség és a tervek, melyeket együtt szövögettünk. Nem tudom elfelejteni, milyen csodálatos volt a kezdet, nem tudom elengedni a pillanatokat, amelyek a szívembe égtek. Újra azon a padon akartam ülni, ahol először megcsókoltál. Behunyni a szememet és érezni a közelségedet.

Gyönyörű, ezer színben tündöklő, őszi nap volt. Olyan, amikor mindent szépnek láttam, mert a lelkem mélyén éreztem, hogy ma valami fantasztikus dolog történik velem. Nem volt semmi jele annak, hogy életem szerelmével fogok találkozni, csak azt tudtam, hogy végre eljutok arra a helyre, ahova régóta vágyódtam. Egy álom megvalósulása pedig már önmagában elég ok arra, hogy jókedvűen készülődjek.

Annak idején, mikor megérkeztem Velencébe, úgy éreztem, mintha hazatértem volna, annyira ismerősnek tűntek a házak, a kis üzletek, a gondolások, a térkövek és a hidak. A tér közepén megállva mintha még a galambok is örömtáncot jártak volna körülöttem, kedvesen, ismerősként üdvözöltek engem. Boldogságomban hangosan felnevettem. Te meghallottad, odaléptél hozzám, és megszólítottál:

- Csodálatos a látvány, köszönöm!

- Szerintem is gyönyörű a város - válaszoltam.

- Én nem Velencét dicsértem, hanem téged! Örülök, hogy láthattam ezt az önfeledt pillanatot és hallhattam a kacagásodat!

Forrás: Shutterstock

Annyira őszinte és természetes volt minden, ahogyan az elkövetkező egy hét is, amit kéz a kézben sétálgatva töltöttünk el. Mesébe illő találkozást és szerelmet élhettünk át. Pontosan ezért vagyok itt újra - ezúttal nélküled. Megtaláltam a teret, a padot, a galambokat, a szűk kis utcákat. A nap is hasonlóan süt, mint akkor, de most semmi nem örömteli vagy boldog. A szívem zakatol, a lelkem hangosan zokog, én pedig csendben a könnyeimmel küszködöm. Ez a hely semmit nem ér nélküled! Egyedül nem tudom: mit tegyek, hova meneküljek? Hiszen minden rád emlékeztet, és ez pokolian fáj nekem...

Ugyanannak a hónapnak ugyanaz a napja volt, mint amikor találkoztunk, mégsem éreztem hasonlóságot, csak a feltépett sebeket. A szerelmünk nem bírta ki a hétköznapokat, és szakítottunk, mert úgy láttuk, mindkettőnknek jobb lesz így.

Azt kérted, felejtselek el, mert túlságosan sokszor bántottál meg, és jobbat érdemlek. Ellöktél magadtól, hogy boldog lehessek, de úgy tűnik, nélküled ez nem lehetséges. Újra itt állok a téren, a galambok pedig zavarodottan repkednek a fejem felett, mintha nem tudnák, most mit súgjanak nekem. Hogyan keltsenek reményt bennem, mikor látják, hogy szenvedek...?

- Még mindig csodálatos a látvány, de a könnyeket töröld le, kérlek!

Összerezzentem, azt hittem, a képzeletem játszadozik velem. Megfordultam, és te álltál mögöttem. A könnyeim még sűrűbben hullottak, de most már örömömben. Elmondtad, hogy a közeledő évfordulónk miatt kerestél, és érdeklődtél a barátaimnál: hol vagyok, mikor indultam, mit csinálok itt? Rájöttél, hogy pokoli az életed nélkülem, hogy nem kifogásokat kell keresni, hanem megoldásokat találni. Először persze engem kellett megtalálnod, hogy elmondhasd: rossz döntést hoztál. Minden, amit én nyújtok, hatalmas kincs neked!

Egymás nyakába borultunk, és tudtuk, hogy ettől a pillanattól kezdve nemcsak a múltat idézzük, hanem a jövőt is előrevetítjük. Tudunk egymás nélkül élni, de nem akarunk.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek