Egész életemben lenéztem a szüleimet - pedig végig igazuk volt!

Simon Sinek Y generációs videója egy munkanapon került elém. Egy szokásos tréningen vettünk részt, ahol ellazult arcizmokkal kellett a mellettünk ülőnek azt mondani, hogy "Tisztellek." Aztán pedig megosztani egymással egy nagy terhet a múltunkból.

Ezen a napon viszont végül kicsit másképp alakultak a dolgok. Ott ültünk a teremben legalább másfél tucatnyian: mind más időben születtünk, más körülmények között nőttünk fel, egy közös volt csak bennünk: hajtunk a világ mókuskerekében, annak reményében, hogy egyszer hátha nyugalomra lelünk. Csak ültünk, hallgattuk a videót, és érezni lehetett, hogy ezúttal valami tényleg átjött mindenkinek.

Sinek mondandója sok kirakóst tett bennem helyre. Nagyobb lett a kép, és kicsit tisztább is - viszont olyan súly került emiatt a vállamra, amitől képtelen voltam megmozdulni a székben. Mert oké, tudom, hogy rólam beszél, és most már ezt is értem magamban, de ettől még nem tudom, mi a megoldás...
Életem első 25 évében képes voltam mindent a szülői nevelésre fogni. Hiszen ők adták az instrukciókat, mikor én még azt sem tudtam, melyik a bal és melyik a jobb kezem.

Rengeteget hibáztattam őket, mert képtelenek voltak a legjobbat kihozni magukból, mire rá nem jöttem: a legjobb énjüket tették elém, csak én többet akartam. Elégedetlen voltam, és becsapottnak éreztem magam.

Annyit hangoztatták, hogy milyen különleges tehetséggel születtem, hogy aki nem ért fel hozzám, azt csak lenézni lehetett. De én nem mertem hinni nekik és ennek megfelelően cselekedni - mert attól féltem, hogy ha felhívom magamra a figyelmet, akkor valaki majd megmutatja, hogy semmivel sem vagyok tehetségesebb vagy különlegesebb, mint az átlag.

Szürke kisegérré váltam, aki idősebb barátnőkhöz menekült - hátha ott több a tudás, több a segítség, nagyobb az elfogadás. És hátha segítenek nekem különlegessé válni. A húszas éveim elején jártam ezekben az időkben, tele kérdéssel, hovatartozási problémával, megfelelési vággyal és küzdelmekkel.

Forrás: Shutterstock

Hat teljes év telt el a kínlódós kezdet óta, és nagyon sok mindent sajnálok. Sajnálom, hogy csak most értettem meg, hogy a szüleim csak az én javamat akarták. Mindenben a tőlük telhető legnagyobb segítséget nyújtották. Én voltam az, aki nem láttam be a kulisszák mögé, és hisztis picsaként vertem magam, hogy miért nem szeretnek ennél is jobban - mintha a szeretet mértéke a rám költött pénz vagy az ajándékok mennyiségének függvénye lenne.

A stabil 200 km távolság köztem és a szüleim között sok mindent helyretett - legfőképp bennem. Úgy érzem néha, hogy túl későn értettem meg, mit tettek értem, és én mennyire nem voltam hálás. Bánom, amikor tiniként közöltem velük, hogy ők vállaltak engem, felelősséggel kellett volna tenniük - persze ez akkor történt, amikor nem engedtek el egy újabb buliba. Most már tudom, hogy a felelősségvállalás maximumát produkálták, és emberfeletti türelemmel várták meg, míg a legkisebb lányuk feje lágya végleg be nem nő.

Persze emiatt bennem csak még nagyobb a lelkiismeret-furdalás. Hiszen ők végig tudták, hogy nincs igazam, és azt is, hogy egy napon erre én is rá fogok jönni. Persze pozitívan is nézhetjük a dolgot, hiszen legalább megértettem mindazt, amit hosszú éveken át nem.

Viszont azt továbbra sem tudom, hogy hány olyan dolog lehet még az életemben, amiről most azt gondolom, hogy mindent tudok - és amiről egy napon majd kiderül, hogy soha nem is úgy volt, ahogy én azt hittem...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?