Utálom a kisvárosi közeget, lehúz és untat!

Képtelenségnek tűnhet, hogy valaki úgy megy haza a szülővárosába, mint egy idegen, de nem az. Én vagyok rá az élő példa. Minden alkalommal így érzem, amikor hazalátogatok anyuékhoz. Idegenként bolyongok az emberek között.

Úgy nézek rájuk, mintha egy másik ország lakói lennének. Pedig 24 évig éltem ebben a városban. Itt jártam bölcsődébe, óvodába, itt voltam először szerelmes, és itt volt az első munkahelyem. Ám hiába keresem magamban a "jó újra itthon" érzést, sosem találom meg. A dolgok már nem olyanok, mint régen. Persze az is lehet, hogy pont ugyanolyanok, csak én változtam meg...

Furcsa kettősség van bennem: mélységes melankólia lesz úrrá rajtam, ezzel együtt határtalan megkönnyebbülés, hogy már nem tartozom ide. Ennek legfőbb oka talán az, hogy az utcákat járva kellemetlen emlékképek tódulnak az agyamba.

Önkéntelenül kiráz a hideg, amikor megpillantom a középiskolámat. Mintha tegnap történt volna: más fiatal lányokhoz hasonlóan én is próbáltam megtalálni a helyem, de a tanáraim a támogatás helyett inkább hátráltattak. A "kisvárosi közeg" nem volt rám jó hatással, és ez most sincs másként. (Természetesen nem szeretnék ezzel senkit megbántani, hiszen sokan vannak olyanok, akik pont az ellenkezőjét gondolják.)

Céltalanul ténfergek ebben az ismerős-ismeretlen világban, és az érzés még inkább fokozódik, amikor beülök a régi kedvenc éttermembe. Semmi különleges élményt nem nyújt - sem a szívemnek, sem a gyomromnak. Pedig imádtam ide járni, emlékszem az ízekre is. Most viszont üresség tátong bennem, és enni sincs kedvem.

Forrás: Shutterstock

Lelkesen bólogatok, amikor mások azt mondják, milyen gyönyörű település a szülővárosom, de ha nekem kell mesélnem róla, elnémulok. Azt hiszem, nem tudnék hiteles lenni, hiszen számomra szürkének, nyomasztónak tűnik.

A főutcát túl rövidnek, a buszállomást túl lepukkantnak, a lakótelepet túl egyhangúnak, a szomszédokat pedig túl kíváncsinak tartom. Vannak azért olyan részei is a városnak, ahol szeretek lenni, és maradt egy-két barátom, akivel a kapcsolatunk semmit sem változott. Ők és anyám az egyetlen ok, amiért hazalátogatok, amilyen gyakran csak tudok.

Most is itt vagyok. Állok a régi szobám ablakánál - a fák egészen a párkányig érnek, és ha elnézek a házak felett, gyönyörű dombokat látok. Nézem a levegőben szállingózó szirmokat, és arra gondolok: bárcsak vissza tudnám varázsolni a 20 évvel ezelőtti hangulatot! Ám valami végérvényesen meghalt bennem.

Mintha beléptem volna egy másik életbe, hátrahagyva a múlt egy darabját. Igaz, az otthonról való elköltözés próbára tett, de úgy érzem, megérte. Messzire jutottam, és valahogy jobb ember lettem. Miért kellene bűntudatot éreznem? Nem vagyok köteles örökké szeretni azt a helyet, ahol felnőttem.

Szili Zita

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?