A szerelmünkkel megszelídítettük egymást!

Kettőnk haragja mögött egy féktelen, őrült szerelem bújt meg, amit még most is képtelenek vagyunk kordában tartani. Emlékszel az első beszélgetésünkre? Elviselnéd-e a macskámat, elvennél-e feleségül, és akarnál-e tőlem gyereket...?

Ezt a három dolgot kérdeztem meg tőled. Tudom, hogy tízből kilenc fickó fejvesztve menekülne az ilyesmitől, és nagyon imponált, hogy te nem ezt lépted. Furcsálltam ugyan a válaszod, de nyugodt szívvel tettem le arról, hogy feleség legyek, mivel a másik két kérdésemre egyértelmű igennel feleltél.

Aztán alig telt el pár nap, mikor elmondtad: szeretsz, és kész lennél elvenni... Tudom, a túlnyomó többség szerint az ilyesmit át kell rágni, és ez nem így működik. Szerintem azonban pontosan így megy: vagy a legelején tudom valakiről, hogy őt akarom, vagy sosem fogom úgy érezni.

Még most is a torkomban dobog a szívem, ha felidézem magamban ezeket a pillanatokat. Emlékszem, összekaptunk azon, hogy ki mertem mondani: néha nekem a féltékeny, birtokló, kínjában, tehetetlenségében mindent a másik fejéhez vágó szerelem kell, hogy lássam, érezzem, tudjam, kivel is állok szemben. Hogy minden sejtem remegjen a felismeréstől: "Igen, ez az ember a másik felem." Bár akkor még nagyon máshogy láttad kettőnk sztoriját, végtelenül hálás vagyok, hogy ilyen vehemensen sem szeretsz kevésbé engem.

Hálával tartozom minden pillanatért. Hálával, mert visszahúztál magadhoz, mikor kész lettem volna kilépni a kettőnk álmából - bár sokak szerint ez lett volna a legjobb döntés, minthogy tovább kínozzuk egymást. Szerettem volna rágódni a jövőn, szerettem volna minden pillanatot tökéletesen megtervezni, de te óva intettél a gondoktól. Azt mondtad, csak mi ketten számítunk, a többi pedig majd megoldódik. Azért remélem, tudod: ettől függetlenül nehéz volt elnémítani a fejemben a vészharangok kongását.

Istennek hála, mára lecsillapodtak a heves indulataink, és úgy érzem, kissé megszelídítettük egymást. Már nincsenek kételyeim akkor sem, ha még nem látom pontosan a megoldáshoz vezető utat. Ma pedig, mikor már épp azt éreztem, enyhül az irántam érzett végeláthatatlan szerelmed, hirtelen közölted, hogy pakoljak össze, üljek autóba és menjek el hozzád végleg. Végérvényesen, örökre...

Forrás: Shutterstock

Most is beleszédülök, ahogy ezeket a sorokat írom. 368 kilométer. Alig több, mint három óra az életemből - az örökkévalóságért cserébe. Még most is kicsúszik a talaj a lábam alól, ha eszembe jutnak a szavaid, mert tényleg csak ennyi választ el minket a kézzelfogható boldogságtól.

Minél többször merek ebbe belegondolni, annál inkább belátom: a mások által nagystílű álmoknak titulált vágyaink csupán karnyújtásnyira vannak tőlünk. (Vajon miért van, hogy ha az ember gyáva valamihez, automatikusan lehetetlennek nevezi, csakhogy más se valósítsa azt meg...?)

Hamarosan kezdődik a közös jövőnk. Amíg távol vagy, képzeletben végigsimítom két kezemmel a szép arcod, a formás szemöldökcsontjaidat és azt az édes nevetőgödröcskét. Beletúrok a hajadba, és egyenletes tempóban végighúzom az ujjaimat a gerinced vonalán. Minden porcikádat memorizálni szeretném, hogy amikor nem látlak, akkor is csak a szemem kelljen lehunyni, hogy enyhítsek a fájdalmamon.

Szeretem a kezeid vonalát, szeretem nézni a fáradt szemeidet esténként, szeretem tudni, hogy én vagyok lefekvés előtt az utolsó, ébredés után pedig az első gondolatod. Szeretem, ahogy ásítasz. Komolyan, még az ilyen apró dolgaidba is szerelmes vagyok... Amikor álomba szenderülsz, mozdulatlan virrasztok majd és szótlanul, lélegzetvisszafojtva nézlek, hogy halljam a szíved nyugodt dobogását. Közben pedig elképzelem, ahogy szebb jövőt álmodsz meg nekünk, ami már nemcsak kettőnké, hanem a közösen alapított családunk boldog örökkévalósága.

Kapcsolódó cikk:
https://www.she.hu/herself/20190611-egy-szerelmi-haromszog-nem-odaillo-darabkaja-voltam-csupan-dely-diana.html

    Ezt olvastad már?