Egy ég felé nyújtott tenyér, ami a szívembe markolt...

Szitál a kora esti pára. Az üzletközpont előtt, a járdán áll egy tenyér. A hozzátartozó ráncos öregember alig látszik, a lámpák fényében csak a tenyere fehérlik, ahogy égnek fordítva tartja, Isten lassan pergő könnycseppjei és a hulló forintok alá.

A táskám a karomon, csajosan, beállok az árkádok alá, előkotrom a cigarettám a táskám aljából, rózsaszín öngyújtómon halkan koccan a fényesre lakkozott körmöm. A tűz fényénél, a szemem sarkából látom, hogy a tenyér mozdulatlanul vár. A kar, amely a tenyeret tartja, vékony dzsekiben folytatódik, alatta tiszta, kék melegítőnadrág és barna, félretaposott cipő. A fekete pamutsapka alatt mazsolányi, csuparánc arc, alig látszik - ő nincs is ott, csak a tenyér, csak az a fontos.

Divatos bőrkabátom dideregve húzom össze magamon, fázom. A tenyér nem remeg a hidegtől, nem mozdul, úgy áll, mint a mérleg serpenyője, nincs súly, nincs forint, ami megmozdítaná. Látom a múltat, mert látni akarom. Ahogy szerszámot fog, vaskos drótot, ahogy gyermeket simogat, asszonyt ölel, lyukat fúr a földbe palántának, hógolyót gyúr, baráti hátat vereget, pofonokat oszt, könnyet töröl, borosüvegre simul, kenyeret szel - és látom a jelent... Nem tolakszik.

A mozdulatlansága könyörög a napi betevőért, nem a szó. Talán később cigarettát töm a szállón, ha egyáltalán van neki... Hangtalan a sírás, az öreg megrázkódik, megrázkódom vele együtt én is, de a tenyér nem mozdul.

Elkapom a tekintetem. Nem alázhatom azzal, hogy nézem, lesütöm a szemem, nagyot szívok a cigibe, egy pillanatra szégyellem a szépen manikűrözött kezemet. Nem bámulhatom tovább, inkább elnézek a háztetők fölé az égre, de akkor is a fehérlő tenyeret látom, hív, szólít magához. "De én nem szoktam adni... Mit nem szoktál, te szerencsétlen, te bátortalan?

Forrás: Shutterstock

Az el nem költött ebéd ára ott lapul a tárcádban, mi lenne, ha megmozdulnál?!" - mondom magamban. Tétovázom és félek, mert mindig azok mennek el, akik jót tesznek, akarsz-e jó lenni egyetlen pillanatra, félre tudod-e tenni egy percre a félelmed? 

Ha már mérlegre teszed, régen rossz, egyetlen mérleg van, a tenyér, aminek billennie kellene. A gazdájának kéne félni, mégsem teszi, mert ott a feltétlen bizalom, hogy talán ma nem kergetik el, ma talán meglesz a betevő falat, ha ital is, mit számít - egy ebéd ára, mit számít...?

A kezem a táskámban, előveszem a strasszkövektől fénylő tárcámat. "Júdás helyett fizesd vissza", kiveszem az aprót, melegítem a kezemben a pénzérméket, még egy slukk, fél szál ciginek annyi, "neked már annyi mára, ego", rátaposok, elrugaszkodok a csikkről, szállok a tenyér felé. Hullik az apró, csillogó körmeimmel nem érzem, milyen a bőr a kezén, pedig akarom. Ujjbegyem végighúzom rajta, hozzáérek, de nem történik csoda, csak embernek érzem magam egy pillanatra. "Köszönöm, kisasszony..."

Elfordulok. Cipőm sarka bluest kopog a pláza előtti fényes kövön, a táskám könnyű, talán én vagyok nehezebb, vonszolom a lelkem magam után, mint egy hisztis gyereket, aki még maradna ott, ahol jó. Lopva visszanézek. A tenyér mozdulatlanul vár tovább, talán az örökkévalóságig, az esőcseppekkel borított járda közepén.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?