Messze vagy, de az emlékeink velem maradtak!

Emlékszem, amikor felbukkantál a rózsaszín virágú bokor mögül, és elém jöttél a kapuhoz. A csókod ízére, az örömödre és a mosolyra a szemed sarkában. Arra, ahogy a moziba rohantunk - a sebességre, amitől az autó ülése szinte magába szívott.

A kukorica és a nachos ízére, a tőled lopott falatokra, a film villódzó fényére, amit csak a zárt szemhéjamon keresztül érzékeltem, mert ott is csókoltál. A pólód illatára, ahogy fejemet a válladra hajtottam, áthajolva a szék karfáján. Minden szavadra, amivel a moziból kifelé menet a filmet kommentáltad.

A barátod mosolygós, tágra nyílt szemére, a köztetek érezhető egyetértésre. A whiskys üveg nyakának koccanására a poharad szélén. A félszegségem oldódására, mikor láttam, milyen jó emberek vagytok. A teraszon átfutó szél hűvösségére, a kabátodra, amibe beburkolóztam és az illatra, ahogy beleszagoltam: a te illatodra. Az utcán, a lámpa alatt elszívott éjszakai cigarettára. Az autód kényelmére - arra, hogy engedtél vezetni, és végignevettük az utat.

A trafik villódzó neonfényére, az ölelésedre és az édes, whisky illatú csókodra, az üzlet előtti ácsolatlan faasztalnál. Aztán otthon... a hajnali órán kábán megevett vacsora meghittségére. A víz zubogására a fürdőszobából. Arra, amikor felemelted a takarót, hogy meztelenül melléd bújjak, és a tested minden porcikájához hozzásimultam. A szerelmeskedés minden ízére, illatára és élvezetére. A sóhajodra, az összeolvadás utáni együtt alvásra.

Az ágyneműd "szerelem illatára" ébredéskor. A hajam kócosságára és az álomízű csókodra. A kávésbögréd forróságára - pedig tudtam, hogy nem szereted ihatatlanul forrón, mégis vártam, hogy játékosan dohogj érte... A kenyér és a sült ízére, a terasz reggeli fényére. Az érkező barátok közvetlenségére, a nevetéssel ízesebbé tett reggeli zamatára. A várakozás feszültségére az út előtt.

Forrás: Shutterstock

A féltő, óvó tanácsaidra vezetés közben, a műszerfalon pihentetett lábadra. Cinkos összesúgásainkra a benzinkúton, az összetartás érzésére. A folyamatos, édes évődés boldogságára. Az elnéző somolygásodra, amikor rosszfelé kanyarodtam. Az útközben ránk telepedő csend kíntalanságára. Az Alföld végtelenségére, a lovastanya otthonosságára, az ott élők közvetlenségére. A szabadon legelő lovak látványától rám törő életigenlésre. Az istálló szalma- és lóillatára.

A sétára a legelőn, amikor rám dőlve részeget játszottál, nevettünk, és én megígértem, hogy így viszlek majd haza, ha néha elhajolsz. A lovad szőrének tapintására, a répa ropogására a fogai alatt. Az elmúló félelemre. A büszkeségemre, amikor láttam a karámban a szakavatott mozdulataidat, és miközben figyeltelek, égig ért a szerelmem. Az érzésre, hogy nem vagy az enyém, de most mellettem vagy, és egyetlenként kezelsz.

A kezed hívására és a lelkem ujjongására, mikor felülhettem a lovadra. A lovad nyakának ívére, arra a nem látványos, csak érezhető, hangtalan, finom szeretetre, ami köztetek van. A biztonságot adó nyugalmadra. A kenyérre a kezedben, a napsütötte profilodra, ahogy rád pillantottam a szemem sarkából. Az ujjaid közé csípett falatra, amit a számhoz emeltél - és a játékos vitára, hogy eszem, vagy nem eszem a zakuszkát.

Aztán a derekamra font kezedre és a csendre, amikor a kocsimhoz mentünk. Az elválás kínjára, a búcsúcsókodra. Az előttem álló sok száz kilométer távolságra, amely gonoszul elválaszt minket. A vágyódásra, hogy mikor lehetünk megint együtt. A házatok előtti fa virágára az ablaktörlőm alatt. A szorító érzésre a torkomban és a könnyeimtől elhomályosuló útra. Emlékszem...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek