Még arra sem vagyok méltó, hogy visszautasíts?

Karesz hobbija az írás volt. Már alsóban ő írta a Mókus Örs naplóját, szerkesztette és gyűjtötte az anyagokat a faliújságra meg az iskolarádióba. Nem tudta, mi az, hogy újságíró, de úgy tervezte, az lesz.

Vagy író, mert azt tudta, hogy mi. De erről nem lehetett beszélni, mert a családjában a fiúk szabók lesznek. Ez volt elrendelve, négy generáció óta. Olyan munka, amire mindig szükség van. Ha nem szép ruhát csináltatnak az emberek, akkor egyenruhát, ezért ez olyan szakma, amivel túlélni is lehet. Csakhogy Karesz semmiféle vonzalmat nem érzett az anyagok, kelmék és szabásminták iránt, pedig már az anyatejjel ezt szívta magába - így akaratlanul is megtanulta a szakma csínját-bínját.

A házban mindenhol tű volt és cérna, rengeteg anyag, vállfákon az elkészült öltönyök, gőzölgő vasaló, na és megrendelők. Hiába volt kiírva a kapura a nyitvatartás, mindig jöttek. A házuk útba esett a kocsma, a tanácsháza, az iskola és a kisbolt között. Az emberek beugrottak minden aprósággal: cipzárcsere, nadrágfelhajtás. Sok pénzt nem hozott, de megéltek belőle.

Azt csinálta, amit elvártak tőle a szülei. Az általános iskola után ruhaipariba ment. Szeretett volna érettségit, de a szülei azt akarták, mihamarabb rendes szakmája legyen. Aznap, amikor letette a szakmunkás vizsgát, már biztosan tudta: nem ezzel fog foglalkozni. Tanulni és írni akart, pénze viszont nem volt rá, így dolgoznia kellett. Elhelyezkedett a cérnagyárban, pár hét múlva már az egész sor vezetője lett.

Felajánlották: ha tanulmányi szerződést köt a gyárral, leérettségizhet. Az érettségi után is haladt tovább, pont úgy, ahogyan tervezte. Már nemcsak írni akart: önálló egzisztenciára, jómódra vágyott. Ügyvéd akart lenni, akinek a hobbija az írás. Ám azt is tudta: ahhoz, hogy írjon, olvasni is kell, sokat. A gyárban, a gépek mellett volt rá ideje. Főleg az éjszakai műszakokban, mert akkor nem kellett senkivel beszélgetni.

Forrás: Shutterstock

Az első könyvét még a cérnagyár adta ki. Nagyon büszke volt rá, az év végi jutalomosztáskor minden kolléga kapott belőle egy-egy példányt. Ám azt soha nem kérdezte meg, tetszett-e nekik. Nem akarta, hogy hazudjanak. Az évek alatt több könyvet is megjelentetett, főleg magánkiadásban. Az érzés, amikor kezében fogta a saját köteteit, a nevével a borítón, minden pénzt megért.

Más ügyvéd ivott, ő írt. Neki ez volt a szenvedélye - még csajozni is lehetett vele. Hiszen mennyire menő egy dedikált saját könyvvel meglepni a kiszemelt nőt! Persze, ebben is volt rizikó. Mert ha már dedikálta, akkor elvárta: olvassák is el. Aztán már nem tolakodott a könyveivel - megszokta őket.

Gyöngyi az ügyfele volt, a sors vezette hozzá. Az első pillanattól kezdve tetszettek egymásnak, csakhogy ügyféllel kezdeni nem túl etikus. Na, de ki ne szeretné megszegni az idióta szabályokat?! Úgy érezte, ő irányít, mint a novelláiban. Ezt a sztorit is megírta már réges-régen, és hepienddel zárult. Úgy döntött, megajándékozza a nőt ezzel a könyvvel, és egyedi dedikációt ír bele - amin hetekig gondolkodott.

Négy évvel később, mikor egy ügyfele megtudta, hogy könyveket ír, örömében elrobogott egy antikváriumba. Megvette az összes Sípos Károly könyvet. A szerződés aláírásakor aztán előkapta őket, mindegyikbe dedikálást akart. Karesz meghatódott, boldogan vonta maga elé a könyveket, és egyesével írta: Szeretettel, Sípos Károly, Budapest, dátum. A harmadik könyvnél azonban megállt a keze a levegőben. Az ügyfél mellette állt, észrevette, mi történt. "Jaj, ne haragudjon, ügyvéd úr, antikváriumban vettem, ez már dedikált volt" - és kitépte az oldalt.

Gyöngyi könyve volt. Elolvasta, és el is adta.

Törőcsik Edit novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?