Elfáradtam abban, hogy megfeleljek neked...

A lánynak sokféle érzésben, szenvedélyben, hevességben volt már része. Volt, hogy alig bírta kivárni a holnapot, máskor pedig a végtelenségig elhúzta volna a "most" pillanatát. Mindegyik ő volt: ragyogó és egyedi.

Aztán egy napon találkozott a párjával, leendő társával. Nem tudta, honnan jön és hová tart, csak azt, hogy egyetlen lesz a számára, ahogyan ő is a férfinak. Megismerkedni, lángra lobbanni könnyebb volt, mint jól szeretni: úgy, hogy ne ejtsenek sebeket, hanem maradandó, szép emlékeket gyűjtsenek. Imádták, majd ellökték egymást.

Valamelyikük mindig jobban ragaszkodott a másikhoz - pontosan ez volt az, amiért sosem váltak el, mert együtt még így is jobb volt, mint külön. Mélyen szerették egymást, tiszta szívből, úgy, ahogyan csak két sokat szenvedett ember tud szeretni. Olyan érzésekkel, amikre csak az a lélek képes, amely pontosan tudja, hogy a másikban egy életre meglelte a társát.

Mégis nehéz volt minden pillanat - és a pillanatokból összeálló percek, órák, napok és hetek -, mert folyamatos mozgásban volt a szívük és a lelkük. Mindent egyszerre akartak: birtokolni, erősen és lágyan, ahogyan adni is.

Hittek a szerelem csodájában, átélték, majd bármikor egy könnyed mozdulattal kitépték magukból az érzést. Szerettek, de nem tudták, hogyan ne égessék fel folyton a hidakat, hogy ne marjanak oda, ahol a másiknak a legfájóbb.

Forrás: Shutterstock

Túlságosan kínzón szerették egymást és magukat, majd egy napon elfáradtak a sok érzésben. A lány egy percre megpihent. A kérdés nem az volt számára, hogy a párjával akar-e maradni, hanem az: hogyan tudná a férfit lágyabban, a lehető legjobban szeretni.

A válasz keresése közben az emlékeit lapozta a fejében, mikor rájött: rajongása közben folyton attól rettegett, hogy egy nap majd kevés lesz. Hogy ha nem ad mindent azonnal és mindig, akkor lecserélhetik, és újra egyedül lesz.

Folyamatosan azért küzdött, hogy lelkének összes színét, szívének valamennyi érzését egyszerre mutassa meg. Egy idő után pedig pont ez tette a könnyűt ólomsúlyúvá. Rájött, hogy az igazi szerelem nem fájhat, csak szárnyalhat, hogy a jövőtől nem félni kell, hanem tervezni.

Az öleléshez sem kell görcsösen ragaszkodni, hanem önfeledten várni és vágyni a következőre - mert biztosan lesz ilyen, ha a folyton menekülő lelke végre nyugalmat lel. Ha a jelen biztonságot, a holnap pedig reményt rejt.

Csak hinni kellett magában, és abban, hogy amit ad, az pont megfelelő. Hogy az ezer színt ezer nap alatt is meg lehet mutatni: mert olykor jobb, ha a következő pillanatnak is adunk egy esélyt, és nem akarunk mindent egyszerre megélni. Ezután a szerelem ismét pillekönnyű lett...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?