A kalandorok is családra és otthonra vágynak!

Izgalommal vegyes öröm járja át a lelkünket, amikor látjuk a lenyugvó Nap fényét egy országban, a felkelő Napét pedig egy másikban. Amikor a sós víz illata frissít minket minden nap. Mikor beutazzuk a Földet, az olyan, mintha uralhatnánk az egész világot: még az élőbbnél is élőbbnek érezzük magunkat. Új kihívásokat, új ismeretségeket, ízeket, illatokat és tapasztalásokat tartogat egy-egy ilyen kaland - mégis, talán pontosan azért ilyen élvezhető mindez, mert utunk végeztével van hová visszatérnünk.

De mit is jelent pontosan ez a szó: otthon? Egy országot, egy házikót, egy személyt? Talán azt az érzést, amikor tudod: tartozol valahova. A családi fészekben megtapasztalt boldogság ugyanis semmihez sem fogható. Kolóniákban élünk, mióta világ a világ. Társas kapcsolataink, rokoni szálaink teszik teljessé a létezésünket.

Életemben először most tapasztalom meg, hogy milyen egyedül lakni. Voltam már gyerek egy szerető családban, és őszintén bízom benne, hogy egy nap leszek anya is. Remélem, hogy idős hölgyként az unokáim nevetésétől lesz hangos a ház. Ha belegondolunk, csekélyke időt szán nekünk az élet arra, hogy egyedül legyünk. Ám ez az intervallum tökéletes arra, hogy jobban megismerjük a saját személyiségünket és rájöjjünk, milyenek vagyunk önálló, autonóm felnőttként. Az önismeret, és hogy rálelünk arra az útra, amire sajátunkként tekinthetünk, elengedhetetlen ahhoz, hogy később elfoglalhassuk méltó helyünket először a társadalomban, majd később egy családban.

Addig viszont kvázi gyermekként térünk haza a szülői házhoz, idősebb rokonaink számára mindig mi leszünk a kis csemeték, akiket óvni és szeretni kell. Nincs annál szívmelengetőbb érzés, mint mikor béke és biztonság lengi körül a lelkünk egy-egy ilyen családlátogatás során. Talán a szobánk még mindig érintetlenül vár ránk, az ágyunk bevetve, gyermekkorunk játékai dobozokba bújva, tinédzser éveink emlékeiről pedig órákig mesélhetnének a falak.

Édesanyánk gőzölgő húslevese, nagymamánk forró, citromos teája vár az asztalon. Megannyi csodás élmény, amit együtt megéltünk, és amiket még meg is fogunk talán, hiszen kapcsolataink a fészekből való kirepülés után nem tűntek el nyomtalanul, csupán átalakultak. A mindennapok rögös útjain igazi megnyugvást ad számomra a gondolat, hogy amíg valaki mosolyogva nyit nekem ajtót és tárt karokkal fogad, addig nem vagyok egyedül.

Ami pedig az én feladatom a jövőre nézve, hogy megteremtsem ezt a biztonságot majd a saját családomnak is. Olyan szeretetteljes légkört biztosítsak a jövendőbelim és a gyerekeim számára, amelyben nekem is részem lehetett kislányként. Egy családot, ahol nemcsak a puha, bolyhos takaró ölel körbe, hanem a feltétel nélküli szeretet is. Tudom, nem mindenki olyan szerencsés, hogy megtapasztalhassa egy összetartó rokonság erejét. Csonka családban nőttem fel jómagam is, nem volt teljes a kép, de a kiosztott lapokkal is mindig nagyokat tudtunk játszani.

Becsüld meg a családod, akkor is, ha nem tökéletes - a lényeg, hogy a tiéd!

Nyitókép: Shutterstock