Ő minden szempontból tabu - mégsem tudok ellenállni...

Előttem áll, nagyon közel hozzám, szinte egybeolvad velem. Egyenesen a szemembe néz. A tekintetében pontosan azt látom, ami bennem is kavarog: a végletek furcsa és felemésztő egyvelege az, zavarodottság és határozottság egyszerre. Nem tudom, és tényleg ötletem sincs, hogy mi lenne a helyes ebben a helyzetben, hogy mivel fogok a legjobban ártani magamnak vagy neki.

A következőben széttárom a tenyerem, hogy megfogjam a karját, majd összerándulnak az ujjaim, és a húsomba vájom a körmeimet, mielőtt bármit is tehetnék. Vívódás az egész. Nemcsak magammal harcolok, hanem vele is, az élettel, a természettel, az univerzummal, és ha létezik az univerzumnál nagyobb dolog, akkor azzal is.

Még közelebb férkőzik hozzám, bár már nem tudom, van-e még közelebb. A fülemhez hajol, hosszan, lassan veszi a levegőt. Nem ér hozzám ő sem. Minden egyes lélegzetvételét érzem, nem csak hallom, érzem, mélyen a gyomromban, vagy az már nem is a gyomrom, annyira mélyen van. Becsukom a szemeimet. Nagyon kell figyeljek, hogy ne essen ki a pohár a kezemből. A nevemet suttogja.

- Nóra...

- Hm? - ennyire futja tőlem. Nem mozdulunk, nem nézünk egymásra. Hallgat, és magamban imádkozom, hogy ne mondjon semmit, mert akkor válaszolnom kell, és azt biztos, hogy nem tudok. Az időt meg tuti megállította valaki, mert ilyen lassan sohasem vánszorogtak még a percek.

Ez most tényleg megtörténik velem? Mi lesz, amikor majd szertefoszlik a vágy, ami most köddel borítja az agyam minden apró szegletét? Megbánom? Dühös leszek vagy csalódott? Szégyellni fogom magam? Még többet akarok majd belőle? Vagy éppen ellenkezőleg, menekülni fogok? Kell ez nekem?

- Mi történik? - kérdezi.

Szerinted, én értek bármit is az egészből? - folytatom a belső monológot. - Ne akarj tőlem magyarázatot, kérlek, mert félek, akkor bepánikolok, és elfutok, és én most nem akarok elmenni. Még nem, úgyhogy könyörgök, ne kényszeríts! Csak most az egyszer tartsd magadban, amit mondanál! Máskor mindent megadnék, hogy tudjam, mire gondolsz, most viszont hallgass! Nem szólalok meg, ő sem szól többet.

Fogalmam sincs, mi értelme, abba meg végképp nem akarok belegondolni, mi lesz ezután. Csak azt tudom, hogy most már lépnünk kell, nem mehet így tovább. Teljesen felemészt. Azóta vágyom rá, mióta először megláttam, akkor viszont még magamnak sem mertem bevallani, pláne nem neki. Ő nem csak a főnököm, és nem csak egy férfi, aki kapcsolatban él.

Azután persze azon is őrlődtem, hogy vajon ő képes lenne-e máshogy nézni rám. Soha nem mondott semmit, és én sem neki. Azt sem tudom, hogy jutottunk el odáig, hogy egy leheletnyi távolság is alig legyen közöttünk. Lehet, hogy a ma este után többet nem akar majd látni, és lehet, hogy én mondok fel azonnal. Most már azonban tényleg minden jobb a bizonytalanságnál.

Csörög a telefonja. Mellettem van az asztalon, ránézek, a kijelzőn egy férfi fotója villog, a neve mellett pedig szívecskék, a szivárvány minden színében. Hirtelen mintha felébrednék az őrületből, és menekülni próbálok. Ekkor ő megragadja a karom, visszaránt, belekaposzkodik a hajamba, és nincs tovább. Kiesik a borospohár a kezemből.

Kelemen Ágnes

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock