Apám "helikopterszülő" volt: Fájt neki, hogy felnövök!

Mi csak habzsoltuk a jót a tesóimmal. Karácsonykor jött a Jézuska, főtt a halászlé, szeptemberben tele volt az iskolatáskám - eszembe sem jutott, hogy ezek mögött mennyi munka van. Tökéletesen le voltak osztva a szerepek: a szüleim "játszották" a felnőttet, és jól boldogultak vele. Az én feladatom csak annyi volt, hogy gyerek legyek.

Akkori életem kulcsszereplője az édesapám volt, a nagybetűs APA: aki okos és vicces, mindig tud mindent, és mindenre megvan a megoldása, amit sosem tart titokban. Élő használati útmutatóként működött a világ legkülönfélébb dolgaihoz, mint "Mi az ember legfontosabb tőkéje?" (a szociális tőke), hogyan alakítsam "helyesen" az érzelmi életemet, hogyan kell "jól" zuhanyozni (a víz a fal felé fröcsköljön) - de kaptam útmutatást az "élet értelméhez" is (így egyszerűen). Gyerekként ez természetes, sőt, értékes volt, mert apukám által megismerhető lett a beláthatatlan, de vonzó világ.

Tovább narrálta a világ működését, és főleg akkor lendült akcióba, mikor megvillant bennem egy önálló vélemény vagy döntés. Például, mikor ott akartam hagyni az egyetemet egy művészeti képzésért, vagy életem első állásinterjúja előtt, és persze az elköltözésem idején.

Arra vágytam, hogy felfedezzek, lássak, halljak, akár hibázzak is, és saját jogon legyek sikeres. De leginkább önálló döntéseket akartam, várva a következményeket. Apám viszont papagájként sorolta a saját megoldásait. Olyan érzés volt, mintha folyton egy helikopterről kiabálna lefelé a fejem fölül, hogy mit, miért és hogyan kell csinálnom: megbénított és elbizonytalanított a "felsőbb" hang.

Lediplomáztam, de a művészeti képzést nem kezdtem el. Mondjuk, valószínűleg sosem lett volna belőlem képzőművész, de vágó vagy filmes díszlettervező talán igen - és ez a "mi lett volna, ha" most is itt motoszkál bennem. Életem első állásinterjúja az első szuper melómat jelentette, de ő nem támogatta. Igen, azért költöztem el otthonról, hogy távolabb kerüljek a "cirkáló helikoptertől".

Ma már értem, mi történt. Érett személyiségként apukám imádta a felnőttet "játszani" - meg ott volt a másfél évtizedes rutin. Erre a lánya fogja magát, és megnő. Pfff. A legjobbat akarta nekem, így a saját - nem mellesleg, eredményes - élete jó döntéseit sulykolta. Ám ezek az ő döntései, és ő is úgy szánta rájuk magát, hogy útra kelt, felfedezett, hibázott, és önállóan ért el sikereket.

Viszont én olyan szülő szeretnék lenni, aki a megfelelő pillanatban ki tudja mondani a gyerekének: "Menj, és csináld, ahogy szeretnéd..." Mert tudom, hogy nincs annál felszabadítóbb és lelkesítőbb, ha megbíznak benned. Aztán ha beüt a baj, még mindig lehet játszani a bölcs felnőttet. (Mert a mondat így folytatódik: "...én itt állok mögötted.")

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock