A tükör elé lépett. Megpróbálta kizárni a lelkét, ezt a megfoghatatlan szervet, amellyel olyan pazarló módon, rosszul bánt. Igyekezett a testére fókuszálni. Hátha ez a templom, amelyben a lelke lakik, nem kínozza, nem kárhoztatja galádul.
Ám hiába próbált csak a külsejére koncentrálni, nem ment, mert az is élete elmúlt perceire, óráira emlékeztette. Minden porcikája, a csontja, a húsa, a bőre a mögötte álló fél évszázadról mesélt. Emlékezett a kislányra, akinek vékonyka testét olyan sokan csúfolták az iskolában.
Aki még a legmelegebb májusban is melegítőnadrágban tornázott, hogy ne gúnyolják ki pálcika vékonyságú lábait. Aztán felsejlett előtte az irigykedő kamaszlány, aki csak nézte az osztálytársnői fejlődő melleit, és bő ruhák mögé rejtette a sajátját. Látta az otthoni tükröt, amely előtt próbálgatta anyja melltartóját, és zoknit tömött a dekoltázsába, hogy bimbódzó nőiességét hangsúlyozza.
A fülén lévő heg a suli lányvécéjében zajló cicaharcra emlékeztette, amikor Tóth Andi belekapaszkodott a fülbevalójába. Szép darab volt, hosszú láncon ringott egy pici szív, Andi egyetlen mozdulattal megrántotta, és a kezében maradt. Hogy min vesztek össze, arra már nem emlékezett, de fiú ügy volt, az biztos...
Előtte volt az első szeretkezés emléke, ahol szégyenlősen magára húzta a takarót, hogy a fiú ne lássa a soványságát - pedig annyiszor elmondta neki, hogy milyen gyönyörű a vékony testével. A lábfejét megemelve látta magán az első tűsarkú cipőt, amit a szalagavató bálon viselt.
Minden sejtje emlékezett az elszenvedett ütésekre, a bordáinak lüktető fájdalmára, az apja kezének nyomára az arcán - a háta szinte érezte a nadrágszíj csapását. A génjei visszavonhatatlanul felidézték, hogy kitől és honnan jött.
A combjai a nőgyógyászati kengyel emlékét hordozzák, amit akkor viselt, amikor koraszüléssel adott életet a kicsinek. A gyomra nem felejti a halál szorításának görcsét, ami elragadta elsőszülött gyermekét... Tüdejének sóhajtása visszahozza azokat az időket, amikor csalódottságot lehelt ki a száján, vagy a megnyugvástól mély levegőt vett.
A hasizma emlékszik minden tolófájásra, amellyel világra hozta a gyermekeit. A tenyerében ott rejtőzik a ringatás, a simogatás, a gondoskodás minden nyoma. A bőre elevenen őrzi magában valamennyi nyár forró napsütését, a víz hűsét és az összes kedves cirógatást.
Mesél a teste. Minden porcikájához tartozik egy történet, hol több, hol kevesebb érzelemmel. Hiába puhul, ráncosodik, hiába kopnak az ízületek, amíg él, sejtjeiben hordja a múltját, mindazt, amit eddig megélt - és amit az élet majd a jövőben fest rá.
Elégedetten lépett tovább. A teste rendben.
Suttogj nekem - és várd meg, hogy melléd szelídüljek...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
