"A boldogság elhatározás kérdése.", "A boldogság fejben dől el.", "A boldogság csak rajtad múlik." Össze sem tudnám számolni, hány olyan cikket olvastam mostanában, ami arról szólt, hogyan lehetünk boldogabbak az életben.
Na, de könyörgöm, nem vagyunk egyformák, nincs olyan séma, ami mindenkire ráhúzható!
Korábban úgy gondoltam: az ember maga dönthet arról, hogy érzi magát, mennyire elégedett a saját teljesítményével és mekkora erőfeszítést hajlandó tenni a kitűzött céljai érdekében. Amikor lehangolt és szomorú voltam, próbáltam mindent megtenni, hogy véget vessek a világvége hangulatnak.
Megreformáltam az étkezésemet, és mint egy őrült, úgy kapkodtam be a különböző vitaminokat. Önsegítő csoportokba léptem be, előadásokra mentem, aztán felvásároltam a fél könyvesboltot, hogy kirángassam magam az egyre ijesztőbbé váló gondolataimból. Minden nap többször elismételtem a tükör előtt: "Jól érzem magam a bőrömben. A szívem tele van szeretettel. Bármire képes vagyok." Görcsösen ragaszkodtam egy vágyott állapothoz. Azt hittem, csak akkor vagyok értékes, amikor minden szempontból a csúcson vagyok: testileg, lelkileg, szellemileg.
Csakhogy úgy tűnt, minél inkább szerettem volna pozitív és vidám lenni, annál kevésbé sikerült. A nagy erőfeszítések után minden addiginál jobban felerősödtek a fojtogató szorongásaim. Nem csupán szenvedtem - attól is szenvedtem, hogy szenvedek, és még jobban összezavarodott bennem minden, abszurd volt az egész. Hiába akartam kicsattanni a jókedvtől meg a lelkesedéstől, mégsem sikerült.
Magamban kerestem a hibát. Úgy éreztem, képtelen vagyok boldog lenni, és meg voltam győződve arról, hogy szerencsétlen csillagzat alatt születtem. Elég sok időbe (és könnybe) került, míg rájöttem: a bevezetőben említett mondatokat nem lehet uniformizálni. Mindannyian mások vagyunk, mindenkinek más utat kell végigjárni.
Hiába mondanám a depresszióval küzdő kamasznak, hogy a boldogság csak tőle függ, ezzel nem segítenék rajta. Sőt, csak még jobban rontanék az állapotán. Valószínűleg az elhagyott házastárs sem tudna mit kezdeni az ilyen hurráoptimista bölcselkedéssel. Ahogy a munkáját, egzisztenciáját elvesztő ember sem. Én is voltam már olyan helyzetben, amit lehetetlen lett volna nevetve megélni, ezért tudom, miről beszélek.
Akkor éreztem igazi belső örömöt, amikor illúziók kergetése helyett szembenéztem a saját nyers valóságommal. Kíváncsian, nyitottan, ítélkezésmentesen. (Nem szégyellem, hogy ehhez a felismeréshez külső segítségre volt szükségem.) A boldogság talán bizonyos helyzetekben tényleg lehet döntés kérdése, de már nem igazán foglalkoztat a kérdés, mert perspektívát váltottam.
Már nem küzdök minden idegsejtemmel a negatív élmények ellen - hiszen megtanultam és elfogadtam, hogy természetes részei az emberi életnek.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
