Most még úgy érzem, a képtelenségen fantáziálok - ami mások számára természetes, az számomra lehetetlen. Összetörték a szívemet. Megbántott az a férfi, akivel az életemet terveztem, akiről azt hittem, szépen és finoman fog szeretni az idők végezetéig.
Úgy gondoltam, mellette soha nem kell félnem, csak önmagamat adnom, boldogan, szárnyalón. Ám a szerelem egyszer csak szorító érzéssé alakult, a fesztelen könnyedség pedig nehézzé vált. Már nem a közelségére, sokkal inkább távolságra vágytam, mert napi rutinná vált, hogy megbántott.
Mintha a lelkem semmit sem érne, be lehetne sározni, rátaposni, eldobni. Ezt nem lehet megszokni, elfogadni. Az sem igaz, hogy ha többször történik meg, akkor kevésbé fáj. A kérdés ugyanis örök: miért teszi ezt, amikor én sosem bántottam? Miért vesz el tőlem, amikor én mindig csak adtam? Miért nem érez semmit, miközben én szenvedek?
A csalódást, hogy a szerelem valami kegyetlen, bántó dologgá alakult, nemcsak a szívem sínylette meg: a bizalmam is legalább akkora csorbát szenvedett. Most úgy érzem, sosem kaphat tőlem esélyt senki arra, hogy szeressen, mert az érzéssel együtt gyomorszorító emlékek jönnek elő.
"Az idő begyógyít minden sebet" - mondják. De nem feledteti el őket - és pont ez az, ami meggátolja bennem, hogy csak résnyire is kinyissam a kulcsra zárt ajtót a szívemen. Amikor párokat látok az utcán boldogan összebújva, az első gondolatom: "Ez sem tart örökké. Ugyanúgy nem sikerül majd nekik, ahogyan nekem sem."
Ilyenkor a lelkem sírja ki magából a bánatát - keserű szavakba önti elvesztett hitét, hiszen számos kincsétől megfosztották. A reménytől, a bizalomtól, a lehetőségektől, a komoly és mély érzésektől. Hogyan adhatnék még egy esélyt, ha az eddigi ezret értéktelennek minősítették? Még akkor is, ha a személy más... Hiszen a szívem ugyanaz, az emlékképek pedig túlságosan élesek.
Az ember folyamatosan fejlődik. Én is változtam a tapasztalataimnak köszönhetően, de sajnos nem abba az irányba és nem úgy, ahogyan szerelmünk elején terveztem. A kérdést már megfogalmaztam, csak a választ nem tudom rá. Próbáljam átugrani a szakadékot, amely a világ és köztem húzódik, vagy álljak meg egy pillanatra, és ne tegyek semmit? Még nem tudom, mi lenne jobb. Ahogyan azt sem: eljön-e majd az idő, amikor el tudom engedni a múltat, és esélyt adok magamnak a boldogságra.
Várom a percet, amikor végre készen állok az új szerelemre és arra a férfira, aki bebizonyítja: igenis létezik ilyen. Ám most még csak reménykedem, hogy egyre távolabb kerülök a múlttól, és az idő lassan valóban begyógyítja a sebeket.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.