A szexi exférjem - és a kopaszodó szerelmem...

Álmomban éppen a repülőtéren voltam. És a szívemnek oly kedves Balkánom egyik még nem látott helyére, Szkopjéba indultam a szerelmemmel.

Amikor megérkeztem, két ember is várt rám. Két férfi, egymás mellett állva. Nem tudtam, hogy kerültek ide - így, együtt. Néztem a magas, vékony, göndör hajú volt férjemet, mellette az alacsony, kopasz(odó) kedvesemet. És a szemet nem lehet átverni - a szebbre fókuszál... Mert mindig a magas, jó kiállású férfiak jöttek be. Ez valami gyerekkori trauma feldolgozása lehet...

Néztem, és nem értettem semmit. A szerelmem elmondta, hogy megkereste őt az exférjem, és megkérte: engedje meg, hogy ezt a hétvégét velem tölthesse. Mert vannak közös gyerekeink, meg az a közös tíz év, és mindenki megérdemel egy utolsó esélyt... Mert ez az utolsó. A többi az más volt - az a második, a harmadik, a huszonhatodik esély volt -, de az utolsót kötelező megadni.

Csak álltam, és bambultam. Az a mondat visszhangzott a fejemben, amit a lányom mondott egyszer: hogy csak szeretnünk kellett volna egymást, mindössze ennyi lett volna a dolgunk. És még ezt sem tudtuk megcsinálni, pedig ez olyan egyszerű lenne... Mi ehelyett vitatkoztunk, szétköltöztünk, aztán meg össze.

Sőt, még egy másik városban is szerencsét próbáltunk, hátha ott, a teljesen új környezetben jobb lesz. Jobb nem lett, de két évig mással foglalkoztunk: az új házzal, az új szomszédokkal, az új körülményekkel, az új iskolával. De amikor kialakult az új rutin, ismét nem ment.

Nem a "szeretés" nem ment, hanem az együttműködés. Mert én még azóta is szeretem. Az összes hibájával, hülyeségével, hazugságával együtt. Mert ha nem szeretném, az azt jelentené, hogy megtagadom a közös tíz évet is, meg a gyerekeket.

Forrás: Shutterstock

Úgy szeretem, ahogy az ember azt szereti, akit rokonnak kapott, és megbocsájtja neki az összes baromságát - de azért nem szeretne vele túl sok időt együtt tölteni. Erre most megjelenik, és utolsó esélyt kér. Pedig az esélyek mennyisége elfogyott.

Ránézek: egy isteni jó pasit látok, akit ismerek, és tudom, hogy zseniális agya van - de sajnos azt is, hogy milyen ember. Mosolyog rám, tudom, hogy engem akar, és elragad a vágy. Hogy csak egy hétvége, és kiderül... Még az is lehet, hogy jól sikerül, még az is lehet, találunk egymásban valami közöset, újra.

A szerelmem néz, és azt mondja: menjek. Sírni tudnék, hogy csak így, ennyivel elenged. Miért nem üti meg? Miért nem kiabál, hogy neki ez mennyire fáj?! Nem teszi. Elenged. Mert csak egy hétvége - és ha nem engedne el, tudná, hogy ott motoszkálna bennem az, hogy "Mi lett volna, ha?" De hát mindenki tudja, hogy erre nem sok esély van. Akkor is: rajta ne múljon!

Nem tudom, mit hittem... Talán azt, hogy minden megváltozik. Az utolsó esély terhe összehangol minket, és három nap alatt megoldjuk az elmúlt tíz év összes problémáját. Meg persze az elvárások, azok a fránya elvárások! Hogy is van A kis hercegben? Ha megszelídítettél valakit, akkor azért felelősséggel tartozol.

Vagyis, ha együtt éltünk, gyerekeink vannak, akkor nekünk kötelességünk együtt maradni, mert felelősséggel tartozunk egymásért és a gyerekeinkért? Mikor mondhatjuk ki nyugodtan, hogy nem, ez már nem fér bele? Hol a határa annak, hogy a család egysége mindenekfelett? Ki szeret igazán? Aki esélyeket számolgatva ki- és betrappol az életembe, vagy aki háttérbe húzódik, és megért? Akiről a szemem sem tudom levenni, vagy az, aki nem úgy néz ki, mint ahogyan az álmaimban kell?

Felébredtem. Kerestem, ki van mellettem az ágyban. Egyedül voltam, mint mindig.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?