Hipochonder vagyok, mióta anya lettem.

Ne gondolj a betegségre, mert bevonzod! Amilyen energiát indítasz el, az valósul meg!
Ezek a gondolatok kicsit sem voltak jellemzőek rám, az azonban igen, hogy elhanyagoltam az egészségemet.

Évekig orvos sem látott, minden kisebb-nagyobb nyavalyát kihordtam lábon. Aztán az történt, hogy anya lettem...

Éppenséggel a hanyag hozzáállásomon még ez sem változtatott - legalábbis eleinte. Aztán bő egy évvel ezelőtt, egy csodaszép tavaszi éjjelen arra ébredtem, hogy valami kegyetlenül fáj a fejem. Fejfájás? Kit érdekel! Másnak is szokott. Bekaptam egy bogyót, és jól van az úgy. A reggeli ébredésnél azonban még mindig fájt, sőt, még annál is jobban. Semmi gond, biztos a frontok. Dobok egy zuhanyt, iszom egy kávét, még egy bogyó, irány meló, és minden rendben lesz! - Gondoltam én...

Miután a zuhanyzás is gondot okozott, és munkába már be sem mentem - csak a szobába az ágyra -, kezdtem gyanakodni, hogy itt valami nem okés... Aztán amikor délután már az "el kell menni orvoshoz" fázisnál tartottam, tudtam, hogy tényleg valami gáz van... Két nap múlva végül kórházban kötöttem ki, a diagnózis: agyhártyagyulladás.

Nem sokkolt a tény, fel sem fogtam, ahogy az első pár napban nagyjából semmit. Bár piszok szarul voltam - mint életemben soha -, három nap után haza akartam menni, hiszen az akkor 3 éves lányom várt, akivel azelőtt nem töltöttünk hosszabb időt egymás nélkül. És mivel ő extra anyás, nem tudtam, milyen hatással lesz a kis lelkére, hogy ki tudja, meddig távol vagyok. Semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy mielőbb kijussak onnan - miatta.

Így akkor az sem jutott el a - már - sérült agyamig, hogy a nővérek és orvosok unalomig mondogatták, maradjak már a fenekemen, és fogjam fel végre: ez nem egy megfázás, bele is halhattam volna. És az értékeimet nézve egyébként kómában kellene lennem.

Egészen furcsa az emberi lét törékenysége. Egyik este lefekszel - szerinted - egészségesen, majd reggel úgy kelsz, hogy akár meg is halhatsz...

Forrás: Shutterstock

Nem kell hozzá nagy logika, hogy tudd: túléltem. Némi memóriaromlással megúsztam, bár ami erős szívfájdalmam, hogy én, a nyár- és napimádó ember azóta huzamosabb ideig árnyék nélkül nem bírom. Azonban nagyobb károkat okozott ez a történet, abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy enyhe hipochonder lettem.

Azóta voltam én már anyajegy vizsgálaton, cici ultrahangon, de még szív ultrahangon is. Szóval amolyan "természetes" vizsgálatokon, amikre egyébként előtte csesztem - mint ahogy oly sokan mások is. Pár hete teljesen össze voltam szakadva, fáradt, energiátlan voltam, természetesen már megvan az időpontom a vérvételre. Még azon is elgondolkodtam, hogy lehet, kérni kellene mellé tumor vizsgálatot is, mert az igazi paranoiám a rák...

Mielőtt bárki azt gondolná, mennyire féltem magam és az életem: ez nem így van... Nem az én életem miatt aggódom - hiszen tökéletesen tisztába vagyok vele, hogy a halál az élet természetes része -, pusztán a lányomat szeretném felnevelni.

Igazán furcsa az a kettősség, hogy az egyik oldalról sajnálatos gyorsasággal megy az idő, és ezekből az apró kisemberekből pikk-pakk felnőtt lesz. Míg a másik oldalról megnyugtató, hogy évről évre több olyan értéket tudunk adni, amivel majd egyedül is megállják a helyüket a világban.

Azt hittem, csak én vélekedem így ezekről a dolgokról, és elkezdtem beszélgetni több szülővel. Kiderült, hogy ezek a gondolatok sokunk életében jelen vannak, de "ciki" róla beszélni. Én nem mondom azt, hogy ezek a félelmek - vagy nevezzük inkább szorongásnak? -, mindennapi beszédtémák kell, hogy legyenek, de tudjátok, hogy nem vagytok egyedül! És igyekezzetek mindent megtenni a saját egészségetek érdekében, mert a gyermekeiteknek úgy tesztek a legjobbat, ha minél tovább velük maradtok...

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?