Régi nagy szerelmem, ha majd újra látlak...

Ebben az egy ütemben benne lesz minden... az, amit egyszer régen nekem jelentettél. Amikor még azt hittem, te vagy az ég és a Föld, azt hittem, nélküled semmi vagyok, csak egy törött szárnyú kismadár. És te sem voltál más, mint egy szárnyaszegett sas a vadászmezőkön. Ápoltuk egymást, de te elszívtad minden energiámat, és gyorsabban gyógyultál, mint én. Amikor teljesen felépültél, újra kimerészkedtél a prérire - persze nekem nem szóltál, hogy már nincs szükséged rám.

Számodra csak ennyi volt, itt a vége. De rövid időn belül én is rájöttem, hogy ez csupán egy átmeneti időszak volt. Bennem persze sok minden összetört, nehéz ám ilyenkor újra talpra állni. Eleinte azt gondoltam, nem is biztos, hogy sikerül. Aztán jött valaki, aki igazán szívből ápolt, gondozott, és napról napra, lépcsőről lépcsőre az én szárnyacskám is megerősödött...

Ha majd újra látlak, biztos feltör bennem néhány szép emlék, amin mosolyogni fogok magamban, de persze senki nem érti majd, min derülök. Eszembe jutnak a vicceid, a mosolyod, ahogyan rám néztél. Eszembe jut majd mindaz, amit átéltem veled.

Ha majd újra látlak, komótosan végigmérlek. Híztál? Fogytál? Megváltoztak-e a vonásaid, vagy pont ugyanott vannak a ráncaid, ahol néhány évvel ezelőtt voltak? De már nem olyan áhítattal tekintek majd rád, csak a szemem sarkából kémlelem a múló idő nyomait.

Ha majd újra látlak, megállok egy pillanatra, felemelem a fejem, kihúzom magam, rád nézek, és üdvözöllek, de csak, mint régi ismerőst, akit ezer éve nem látott az ember. Pont úgy viselkedek veled, mint bárki mással.

De ha majd te látsz újra engem, beléd hasít a felismerés, hogy ki voltam neked egykor... És nem biztos, hogy ilyen könnyen viseled majd kedvesem, mint ahogyan én...

Sz. Nóra

Nyitókép: Shutterstock