Három barátnő, három szakítás, egy történet

A Ferenciek terén reggeliztünk, én ittam a hideg tejeskávém, a lányok pedig a cappuccinójukat kortyolgatták, amikor jött egy MMS azzal a szöveggel, hogy "Ez éppen most történik. Sajnálom, szeretlek."

Nem én kaptam. A fotón a barátnőm pasija egy másik nővel andalgott kézen fogva a Duna-parton, tízpercnyire tőlünk. Én egy hónap múlva kaptam meg az én kis üzenetemet, egy nadrágzsebben hagyott számla formájában - bár nem csalt meg, de kiderült, hogy a szemembe hazudott. Sokszor... Majd pár napra rá érkezett egy, a könnyektől alig érthető hívás a harmadik lánytól. Elhagyta a vőlegénye, mert rájött, hogy még nem áll készen a házasságra. 

Forrás: Shutterstock

Mindig történik valami

Egy hónap múlva mindannyian magassarkúban tipegve tartottunk a körúton egy darab premierjére, laptáskáinkba szempillaspirált és egy csomag zsepit rejtve. Mint a nagyasszonyok a filmekben, úgy sétáltunk egymásba karolva. Pedig sem nagyok, sem asszonyok nem voltunk, a valóság pedig szívbemarkolóbb volt, mint valaha. Úgyhogy biztosak voltunk benne, hogy fog majd hirtelen megszólalni a háttérzene, és abban is, hogy happy end sem lesz.

Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk egymással a puccos kisestélyinkben, miközben vártuk, hogy sorra kerüljünk a ruhatárban. Aztán újrarúzsoztuk az ajkainkat a welcome pezsgők után - amik valahogy mindig gyorsan beütnek -, és próbáltunk nem arról beszélni, ami a szívünket nyomja. Elkeseredettek, szomorúak és kétségbeesettek voltunk. De minek forszírozzuk századszorra is ugyanazt, amikor már mindent tudtunk, mindent megbeszéltünk? És nem utolsósorban már a lehető legjobb tanácsot adtuk egymásnak: "Lépj tovább, jobbat érdemelsz!"

Ezt tudtuk, és talán el is hittük, de már annyiszor hallottuk, hogy lassan a mellkasunkra tetováltathattuk volna, mint egy intő jelet. Hogy bármelyik következő ilyen alkalommal, még mielőtt lekerülne rólunk a ruha és elkezdődne az a bizonyos éjszaka, megakadályozzuk a legrosszabbat. De mindannyian tudtuk, hogy ez senkit nem állítana meg semmiben.

Forrás: Shutterstock

Hiába a megannyi, alkalomról alkalomra egyre nehezebben viselhető fájdalom, mégsem tudjuk azt mondani, hogy itt és most elég. Mert mindig hinni fogunk. Örökké reménykedni fogunk abban, hogy majd most más lesz, ő nem olyan, ő nem teszi meg, ő tud majd szeretni önmagamért.

Aztán történik valami, és megint ott tartunk, hogy elhagyja a szánkat az utolsó szia. A fogkefe visszakerül a táskánkba, és az ajtónál úgy pillantunk hátra, hogy tudjuk: ide soha többé nem jövünk vissza. És ez így megy évről évre. Szerelmek, nagy Ők, kis ők, hamis Igaziak - és mindig ez a vége. Szeret, aztán már nem szeret. Mi pedig pőrén állunk a tükör előtt, és keressük a hibát magunkban, talán túl kicsi mellünk, görbe az orrunk, vagy túltoltuk a hisztizést? De valójában nem ez az oka.

A darab kezdődik. Mindenki csöndben van, és feszülten vár, hogy megjelenjen az első színész vagy színésznő, és egyetlen szavával elrepítsen minket egy olyan helyre, ahol még nem jártunk. Vígjáték. Ez van feltüntetve a cím alatt és a szereplők neve között a bérleten. Már ötödik éve minden szezonban megvesszük. Még azelőtt megvesszük, hogy elolvasnánk egyetlen a kritikát is bármelyik darabról. Azt hiszem, a férfiakkal is így teszünk. Nevetni fogunk, ezt ígérik. De ahogy lekapcsolódnak a fények, mégis szinte egyszerre vesszük elő a táskánkból papírzsebkendőt - hozzászoktunk, hogy csak sötétben sírunk.

Ülünk egymás mellett hárman, egy félmosoly elhagyja a szánkat valami ostoba szóvicc után, majd, amikor mindenki meghajol, mi is állva tapsolunk a többiekkel együtt, mert nem merünk kilógni a sorból. Nehogy egyedül maradjunk.

Másnap megint együtt kávézunk a Ferenciek terén. Most nem jön üzenet. Most csak az új barista fiú bámul. És rámosolygok. Talán majd most. Nehogy egyedül maradjak...

SHE

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?