Néhány napja azonban történt valami, ami nemcsak kettőnk barátságát, hanem a lelki békémet is veszélybe sodorta. A nagy bejelentés pont úgy történt, mint a filmekben. Ültünk a sarki cukrászdában, épp az új főnökömről sztorizgattam, amikor Ági hirtelen rám nézett - éreztem, hogy valami fontosat akar mondani.
A következő pillanatban boldogan újságolta a hírt, hogy kisbabát vár. "Basszus!" - csak ennyit tudtam kinyögni. A szemébe néztem, de nem azért, mert annyira őszintének akartam látszani, hanem hogy eltereljem a figyelmét a kezemről, ami iszonyúan remegni kezdett. Hányinger kerülgetett, szédültem. Nagyot nyeltem - kinyitottam a számat, hogy mondjak valami kedveset, de a megdöbbenéstől nem jött ki hang a torkomon.
Nemsokára elköszöntünk egymástól, Ágiért jött a férje, én pedig siettem vissza dolgozni. A villamoson ülve már éreztem, hogy fojtogat a sírás, sokkal erősebben, mint életem során korábban bármikor. "Neki miért jött össze elsőre az, ami nekem évek óta nem sikerül? "Miért ilyen rohadt igazságtalan az élet?" Ilyen gondolatok kavarogtak az agyamban, miközben a munkahelyem felé vonszoltam magam. Az irodába érve már nem tudtam fékezni magam, és olyan zokogásban törtem ki, mintha meghalt volna valaki.
Mindig is arra vágytam, hogy gyerekem legyen, de hiába próbálkozom évek óta, nekem ez a csoda még nem adatott meg (és talán soha nem is fog). Hónapról hónapra élek, félve, bizakodva - és minden egyes negatív teszt után összetörök, mint egy üvegpohár.
Ez az állandó csalódás az egyik legkegyetlenebb dolog a világon. Felemészti az erőmet, a hitemet, elsodorja a jókedvemet. Akárhányszor szembejön velem az utcán egy nő gyerekkel, elfordítom a fejem, mintha nem is látnám. Múltkor a volt csoporttársam posztolt kismama fotót, és az is nagyon rosszul érintett.
Most viszont a legjobb barátnőmről van szó, nem pedig idegenekről. Nem mehetek át az utca túloldalára, ha véletlenül összefutunk valahol. Nem fordíthatok hátat neki csak azért, mert ő teherbe esett, én meg nem. A dühöm, ami azon az ominózus estén tornádó módjára robbant ki belőlem, lassan lecsillapodott.
A pszichológusom segített, hogy képes legyek más perspektívából szemlélni a dolgot. Rájöttem, hogy nincs értelme összehasonlítani a saját életemet másokéval. Az irigység egy bizonyos fokig teljesen normális, de nem szabad hagynom, hogy elhatalmaskodjanak rajtam a negatív érzések.
Egyszer már elvesztettem egy számomra fontos embert az önzőségem miatt, nem akarom most is ugyanazt a hibát elkövetni. Ezért úgy döntöttem: végleg leszámolok ezzel az utálatos irigységgel, és örülni fogok a barátnőm kisbabájának!
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.